Csak állok és nézem, hogy mi történik. Nézem, de nem látom, nem értem. A miértre próbálok rájönni, de nem megy. Nem látom át, nem látom az egészet. Csak részletek, szemelvények vannak. Be-bevillannak képek, gondolatok, de csak ötletek szintjén,
cikáznak át az agyamom. De semmi kézzelfogható, semmi, aminek lenne értelme. Érthetetlen, kesze-kusza. S már nem is csak az a baj, hogy elszomorít a helyzetem, de fel is húzom rajta magam. Ami persze nem segít.
Eljutottam arra a pontra, hogy látom a problémát, hogy tudom, hogy gond van. Szeretnék változtatni, de nem megy. Nem megy, mert nem értem, mert nem látom, hol a hiba. Bár tudom, mit rontottam el, nem értem, erre miért mindig csak utólag jövök rá. Utólag, mikor már… késő.
Igazából az ‘egészet’ kéne látni, meg kéne tudni fejteni, hogy honnan származik, hol gyökerezik ez az egész. A kérdés, hogy mi van a zsákomban, hogy mit kaptam? A kérdés, hogy mi az, amit anyám-apám nekem adott, pontosabban, továbbadott? Mi az a teher, vagy átok, mely már generációról generációra száll, s nem hagyja kibontakozni, békességben élni az embert?!
Mert ez sajnos így működik. Ha valami kényelmetlen, átpasszoljuk a másiknak. Nincs kedved porszívózni? Kérd meg az asszonyt, vagy add ki feladatnak a gyereknek. Egyszerű. Sajnos annyira egyszerű, hogy ez pszichológiai szinten, tudattalanul pont így megy. Kaptál valamit, ami nem tetszik? Add tovább a kicsinek.
S ha majd a kicsi felnő, és érzi, hogy valami nem oké, talán eszébe jut, hogy változtatni kéne. Hogy meg kéne keresnie a miértet, hogy ki kellene nyomozni az okokat, felgöngyölíteni minden egyes nyomorult szálat és elbánni ezzel az átkozott ellenséggel. Ami nagy meló, ez kétségtelen. De ha nem akarjuk az utódainkat is megnyomorítani, terhelni a saját bajainkkal, akkor csak ez az egy út marad.