Avagy, amikor nincs kitől búcsút venni.
Az elmagányosodásnak több oka lehet. Egyik, mikor nem bírunk, képtelenek vagyunk együtt lenni másokkal, s ezért szó szerint elmarjuk őket. A másik, mikor azt vesszük észre, hogy a körülöttünk lévő emberek szép sorjában hagynak el bennünket.
Bár a végeredmény ugyanaz, hogy magunkra maradunk, a kettő esetet nagyon fontos felismerni és megkülönböztetni. Az első esetben, mint ahogy arra már utaltam, mi magunk vagyunk okozói az elhagyatásnak. Úgy viselkedünk, hogy a végén egyedül maradjunk, magunk búslakodjunk, s a végén senkivel ne tudjuk megosztani bánatunkat. A vagy hogy valaki törődjön velünk, ekkorra már rég messze van; talán soha nem is volt. Ha ilyenek vagyunk, leginkább csak az mozgat bennünket, hogy egy jót panaszkodhassunk, ha másra nem is, akkor arra, hogy a másik lehetne megértőbb, türelmesebb folytonos panaszunkkal szemben.
Ezzel szemben a második esetben a vágyunk sokkal tisztább, őszintébb. Az ilyen ember tényleg vágyik a társaságra, a másik által nyújtott melegségre. Csak éppen erről bizonyos pontokon az életében le kell mondania. Az alany valahol itt is okozója a helyzetnek. Életünk során ugyanis (jobb esetben) fejlődünk, változunk, amihez a másiknak tudnia kellene alkalmazkodni. Mondjuk legjobb lenne, ha segítené e folyamatot, de ne legyünk naivak. Mi már azzal is beérnénk ha egyáltalán tolerálna, megértené a helyzetünket. De nem. Legtöbb ilyen esetben egyszerűen lelépnek, magunkra hagynak bennünket. S ez nem csak azért káros, mert elveszítünk egy fontos embert az életünkben, hanem azért is, mert hatására elkezdünk kételkedni magunkban, elkezdjük megkérdőjelezni újonnan szerzett képességeinket, élményeinket. S ez nagyon nem jó.
Egyetlen dolgot tehet, aki ilyen helyzetben van, megpróbálja megérteni és elfogadni azt, hogy a társaink nem életünk végéig kísérnek minket, csak egy szakaszon. Ez egy természetes folyamat. Az út hosszú, mindig más vándorokkal akadunk rajta össze. Olyanokkal, akik akkor éppen pont ott tartanak, ahol mi. S ez így van jól.
S aki az elsőben van? Ha nem bírja már, ha rájött ez így hosszútávon nem kifizetődő… akkor talán keressen fel egy szakembert, aki segíthet neki megérteni mik azok a lelki összetevők, amik nem engedik mások közelébe.