A legrosszabb dolog mikor úgy teszek mintha, mikor színlelek. Ennél már az is jobb, pontosabban korrektebb, ha nem teszek inkább semmit sem. Miért? Mert akkor a másik nem hiszi azt, hogy na most történik végre valami. Mert akkor a másik nem reménykedik. Szóval, ez a tisztább, úgy is mondhatnám hogy felnőttesebb megoldás.
Erre sokan nem képesek. Inkább mímelik a cselekvést, tesznek-vesznek, időt húznak, hiú ábrándokat keltenek. Ahelyett, hogy kiállnának a másik elé és azt mondanák, nézd, én erre nem vagyok képes/nem akarom/semmi kedvem/… Ugye mennyivel egyszerűbb lenne?
De ez a másik felé ugyanúgy érvényes! Mert ő is részt vesz ám ebben. Folyamatosan megvezetni csak azt lehet, aki hagyja magát. A másik miért megy bele ebbe az én kis játékomba? Miért hiszi még huszadszor is el, hogy más leszek, megváltozok, holnaptól másképp lesz? Miért lehet mindig meggyőzni, miért adja be mindig a derekát? Ok, talán egyre nehezebb, de soha nem lehetetlen.
Mi ennek az üzenete? Kellek neki, szüksége van a kis játékaimra, valójában azt akarja hogy ne tegyem, csak színleljem hogy teszem. Szép. Most hogy ezt így átgondoltam, nincs már ehhez annyira kedvem. Talán még csak nem is én kellek, nem is az én játékaim, hülyeségeim, hanem csak a veszekedések, a megbántódás és a kibékülés és a könyörgés és az összes többi ami evvel jár.
Talán még az is teljesen mindegy neki, hogy ezt kitől kapja meg… talán a személyem csak egy eszköz mely segítségével beteljesítheti szerencsétlen sorsát, amivel megerősítheti, hogy ő valahol csak egy vesztes.
S ha ez mind igaz, megváltoznom nem is lehet. Mert neki így kellek.
Talán jobb is ha lelépek…