Habár ez banális problémának hangzik, mégsem az. Egy család életében rengeteg vitát szülhet és nem csak a gyerek-szülő között, hanem a szülő-szülő között is. Hogy miért is? Amikor megszületik a gyermek, az elsők között megtanítják neki a pápá-t, az integetést.
Szuper, mindenki örül, amikor a gyerek már megtanul integetni. Aztán ahogy nő, okosodik (és ez egy nagyon fontos momentum), eljön az az idő, amikor nem köszön a gyerek az ismerősöknek vagy a rokonoknak. Az elején még nem dühíti ez fel a szülőket, elfogadják, hogy most biztos nem volt kedve köszönni, de ahogy telik az idő, egyre inkább problémává válik. De miért is? Az első dolog, amit a szülők említeni szoktak, a SZÉGYEN. Elkezdik magukat szégyelni, hogy nem köszön a gyermekük és ez rengeteg negatív gondolatot indít be a fejükben. ‘Mit gondolnak mások, milyen anya/apa vagyok én.’ Talán ez a legfontosabb gondolat, ami miatt nem tudják megfelelően kezelni ezt a problémát. Hmmm… Az első kérdés, amit mindig felteszek a szülőknek, ha nevelési tanácsadáson behozzák ez a témát, hogy miért zavarja őket az, hogy mások mit gondolnak arról, hogy milyen szülők. De ebbe most nem megyünk bele, inkább rávilágítanék pár fontosabb momentumra, ami talán segíthet, hogy ez a probléma megoldódjon.
Az első és legfontosabb, amit tudatosíts magadban, és gondold végig, hogy Te mindig akarsz-e köszönni annak az ismerősnek, aki veled szembe jön az utcán. Ugye hogy nem? Miért? Mert nem kedveled, vagy mert mindig nagyon sokat beszél, vagy mert éppen csak rossz kedved van. Mit csinálsz ilyenkor? Vagy elfogadod a sorsodat és mosolyt erőltetve az arcodra köszönsz. Vagy ha időben észreveszed, átmész az utca másik oldalára és fújsz egy nagyot, hogy ezt milyen ügyesen megoldottad. Vagy rafináltan előveszed a telefonodat és mintha nagyon fontos dolgod lenne, ‘véletlenül’ nem veszed észre a másikat, vagy csak az utolsó pillanatba mondasz egy hello-t.
Ha ebből a szemszögből világítjuk meg, akkor a gyermek miért akarjon mindig mindenkinek köszönni? Lehet neki nem tetszik az a néni. Vagy múltkor gonoszan nézett rá a bácsi. Vaaaagy, hallota, hogy anya és apa nem szereti azt az embert és ő szolidarít velünk. (Persze a szülő álmosolyt erőltetve mégis köszön. A gyermekek ilyen szempontból sokkal őszintébbek.) Szóval nekik egy megoldási módjuk van, nem úgy mint nekünk felnőtteknek, hogy a nem kedvelt személynek nem köszönnek. Ez az egyik, ami miatt nem akarhat köszönni.
A másik pedig egy nagyon egyszerű dolog, amibe sokan bele se gondolnak. A gyermek egyszerűen csak nem tudja, hogy mire szolgál a köszönés. Nem tudja, hogy azért köszönünk, mert örülünk annak, hogy a másikat látjuk.
Persze vannak esetek, ahol ez az egész bonyolódik, de az már nem a gyermeki oldal, hanem a felnőtt saját része.