“Miért akarsz megsütni?” – kérdi tőlem a madár.
“Nem tudom.”
“Meg akarsz talán enni?”
“Nem tudom.”
Hogyan is tudhatnám, el vagyok bizonytalanodva. Hisz a madár is én vagyok. Na, meg az a bizonytalan figura, aki épp a vacsorát készítené, az is én vagyok.
Miért bántom magamat, miért akarok neki, azaz nekem, saját magamnak rosszat? Nem tudom.
Egyik felem, aki ez esetben a madárka, nem akarja. Ő tudja, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Még ha jól is van előkészítve!
De a másik. A másik, aki az emberi oldal, az éhes. Ki van éhezve egy kis vérre, némi húsra.
Tudom, hogy nincs értelme, hogy utána, mint eddig mindig, megbánom. Tudom, hogy már az első falat után rossz érzésem lenne. Tudom, hogy nem esne jól. De mégis megenném. Mert én főztem, én készítettem. Az enyém. Nem tehetek ellene.
Mindig azt bántjuk, aki a legközelebb áll hozzánk. És mindig attól kapunk, akihez legközelebb állunk. Ez már csak így van.
Én megsütöm a madarat, magamat. Újra és újra. Anyám leszíd a sárga földig, apám megaláz, a csajom nem bízik bennem, a gyerek pedig retteg, ha meglát, mert nem tudja, mit várhat éppen tőlem. Hangulatember vagyok. Azzá tettek. A szélsőségek az én középpontom, ott térek nyugovóra.
Ellene én semmit sem tehetek. Mert nálam hatalmasabb erőkkel állok szemben. Így lettem programozva. Így neveltek.
És az utasításokat megkérdőjelezni nem lehet.
Vagy mégis?