Na ja, nem egyszerű. Ha valaki kilép, változás áll be, amihez alkalmazkodni kell. Ha valaki távozik, borul minden, ami ellen nem biztos, hogy küzdeni kell. Úgy értem, hogy sokan egy szakítás / válás után is a régi rendet próbálják megőrizni. Minden erejüket összeszedve próbálják visszaállítani a rendet. De nem biztos, hogy ez a jó taktika.
Miért?
Ha már eggyel kevesebben vagyunk, akkor fizikailag lehetetlen. És, bár lelkileg nem, de értelmetlen. Ragaszkodhatunk a régi viselkedésekhez, játékokhoz, szokásokhoz. A családunk maradékával folytathatjuk lelki, érzelmi életünket, mintha mi sem történt volna. De, mint már mondtam, semmi értelme. Ilyenkor ez maximum úgy megy, hogy másokat állítunk az elveszített egyén helyére, mint egy rákényszerítve annak szerepét. Ami sem nekünk, sem neki nem lesz jó. Ő nem tudja, esetleg nem akarja teljesíteni kéréseinket, mi pedig csalódottak leszünk, mert nem a megszokott módon mennek a dolgok.
Másik ok, amiért a tagadás nem jó ötlet, hogy így nem fogunk tudni tanulni az esetből. Ha nem nézünk szembe a ténnyel, hogy valami nem működött, hogy már eleve gyenge alapokra építkeztünk, akkor sosem jutunk előbbre. A fejlődéshez az kell, hogy megálljunk és átgondoljuk, mit rontottunk el, mit tehetnénk a jövőben másképpen, hogyan és min változtassunk. Mert hogy erre szükség van mert hogy a dolog nem működött különben nem lennénk most ilyen helyzetben.
Tudom, nem könnyű veszteséget elfogadni, vágyainkat, álmainkat elengedni. De néha nincs más út. A gyásznak éppúgy helye van, helye kell legyen az életünkben, mint az örömnek. Elengedni és elsiratni egy fontos képesség. Nemcsak ragaszkodásból áll az élet.
Meg kell próbálni a rossz élményeket tapasztalatként felfogni, a vele járó fájdalmat pedig motivációként. Ne hagyjuk, hogy legyűrjön, tanuljunk, épüljünk belőle. Mert ezek nem csapások, hanem lehetőségek. Éljünk hát velük!
Ha hasonló helyzetben vagy, és nem találod a kiutat, keress minket, segítünk!