Amikor oktattam, azt hallgattam a diákoktól: “miért kéne erre a tananyagra odafigyelni?! Unalmas, nem érdekel.”
Amikor csoportokat tartottam, azt hallgattam a résztvevőktől: “miért kéne nekem a többiekre odafigyelnem?! Nem érdekel, unalmas.”
Amikor terápiás óra van,
a klienstől azt hallgatom: “miért kéne a történetemet elmesélnem?! Már én is unom, ugyan már kit érdekelhet?!”
Na, ja. Valahol igazatok is van. A mai világban, alap, hogy nem figyelünk oda egymásra. Alap, hogy semmi sem fontos, ha éppen nem rólunk van szó. Oké, nem azt mondom, hogy hú de bunkók az emberek (mégha sokan meg is érdemelnék e jelzőt), sokkal inkább arról van szó, hogy udvariasságból mímeljük a figyelmet. Ott vagyunk, hallgatunk és nézünk, de nem vagyunk igazán jelen, nem hallunk és nem látunk. És ezt valahol a másik megérzi, és akarva-akaratlanul nem úgy beszél, mint ahogy szeretne. Azaz, ő is csak mimeli, eljátsza a beszédet. Eljátszuk a pár-beszédet.
Igazából ennek, így, ebben a formában semmi értelme. Mert hogy ez csak egy átverés, ahol senki sem azt kapja/adja amit valójában szeretne. Nyilván, ez is több mint a semmi. De ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy ez így édes kevés, hogy ez így nem figyelem, nem hallgatás, nem beszéd és legfőképpen, nem párbeszéd, csak egy pár beszéd.
A lényeg az, hogy ugyanannyi erővel, amivel eljátszod hogy figyelsz, hogy jelen vagy, pont ugyanannyi erővel ténylegesen ott is lehetnél és igazából is figyelhetnél. Ha már ott vagy és így is úgy is elmegy az az idő, akkor már nem mindegy? Ha magad miatt nem is, bár már azért is megérné, mert sosem tudhatod, mit adhat neked a másik, de akkor legalább a másik, az embertársad miatt. Neki igen is sokat jelenthet, ha te veszed a fáradtságot és odafigyelsz. Ahogy neked is sokat jelenthet… Sosem tudhatod. Talán kialakulhat köztetek valami kapcsolatféle és rájöhetnétek, hogy jé, a másik is hozzám hasonló, ő is ember, nem pedig egy fárasztó nyűg, egy kellemetlen körülmény, egy kötelező kör, amit a jó érzés és a tisztesség miatt meg kell tegyek.
Én azt mondom, megéri. Én már csak tudom, ezt csinálom nap mint nap. Ez a munkám.
De ha már nekem nem hiszel. Próbáld ki és meglátod.