Ha túl nagyra nőttél, nem férsz el. Beférsz, nem arról van szó. De nem kényelmes. Szemben a többiekkel, akik alacsonyabb növésűek, s ezért jól elvannak.
Ez adottság kérdése. Mármint a beilleszkedés. Te próbálkozhatsz, napról napra megfeszítheted magad,
akár meg is szakadhatsz, ha nem vagy odavaló, akkor úgy sem fog működni. Ideig óráig igen. De hosszútávon csak kikészíted magad.
Azt fontos felismernünk egy helyzettel kapcsolatban, legyen szó családról, barátokról, munkahelyről vagy a csajomról, hogy alapjaiban összeillünk vagy sem. Mert súrlódások mindig vannak, ez természetes, tenni, alkalmazkodni, elnézni, félrenézni, legyinteni, a fülünkön átengedni dolgokat és nem felvenni őket, azaz alkalmazkodni mindig kell. De nem mindig éri meg!
Ha túl nagy közöttünk a különbség, ha túl távol állunk, ha céljaink, értékeink szöges ellentétei egymásnak, ha a megértés és alázat szikrája sincs meg a többiekben, akkor inkább hagyni kell. Van mikor a kilépés, lelépés, elfutás az értelmesebb.
Fel kell tudni ismerni, hogy a gyávaság, hanyagság vagy nemtörődömség az teljesen más, mint mikor felmérem a helyzetet, kielemzem és döntök. Küzdeni, kitartani, kiállni akkor kell, ha van értelme. És bár ezek jól hangzó, nemes dolgok, de ha nincs értelme, hagyni kell az egészet.
És mi van utána? Az, hogy keresni kell egy olyan helyet, olyan közösséget, ahol elfogadják, sőt, értékelik az erőfeszítéseimet.
Persze, ahhoz, hogy fel tudjam mérni, hogy most ide passzolok vagy sem, ahhoz előbb tudni kell, ki vagyok és mit akarok. Szóval, egy kis önismeret nem árthat, sok-sok kínlódástól, vesződéstől kímélhet meg minket, ha tudjuk, ez már eleve egy vesztes helyzet.