Hogyan múlik el a szerelem? Sehogy. Nem a szerelem múlik el, csak szertefoszlik egy álom. Elhalványul a kép, elszáll az érzet, homályba vesznek a vágyak, s messze sodródnak a tervek. Valahová az álmok túlpartjára, hogy aztán a valóság partján megvessék a lábukat s eltűnjenek végleg.
A realitás szigetén nem érhetjük utol őket. Ott ők már nem léteznek. Legalábbis nem abban a formában, ahogy megismertük őket. Egészen más alakot öltenek, szinte már fel sem ismerhetőek.
Pszichológiai munka során gyakori jelenség az álmaink, terveink elveszítése. Ez egy szörnyű érzés.
Az ember első reakciója a düh, mely a benne élő csalódott kisgyerek érzése. Ez természetes. Ha elveszik a játékunkat, a vigaszt nyújtó macinkat, mérgesek leszünk. És nem értjük, hogy az a gonosz szakember miért tette ezt velünk?! Miért jó neki, ha megfoszt minket az álmainktól?!
Ez egy általános reakció, teljesen normális. Ha valami sértés ér minket, megkeressük a forrását és teszünk valamit ellene. Ezen a ponton sokan szokták abbahagyni a munkát. Kipörögnek. Rájönnek, hogy nem kell ez nekik, többet árt mint használ. S lelépnek. Vagyis, visszamenekülnek a jó meleg, kényelmes illuzórikus kis fészkükbe, amit álmaikból és vágyaikból szőttek.
Ezzel nincs is semmi baj. Menjenek. Szívük joga. Nem mindenki áll készen arra, hogy felnőljön.
De aki bennmarad, az rájön, hogy a kérdés nem is az, “miért teszi a szakember ezt velem?”, sokkal inkább az, hogy a valóság megismerése helyett, “miért álomképeket kergetek?”. Ez az egész helyzet ugyanis nem a szakember hibája, ő csupán rávilágít egy tényre, ő csupán szembeállítja a fejünkben levő képeket a realitással. Az nem az ő hibája, hogy ezek nem egyeznek.
Szóval, ha úgy érzed, hogy fel vagy készülve, hogy szembenézz valódi önmagaddal, akkor hajrá!