Igazából, a munka akkor és ott kezdődik el, mikor elkezded saját magadat definiálni. Na, ez az igazán nagy falat. Mikor már elvetettél mindent, amit mások állítottak vagy hittek rólad, mikor már minden eszméből kiábrándultál, mikor már minden bölcselettől hánynod kell.
Egyedül maradtam. Pucéran állok az út szélén és nem tudom, hova tovább. Csak állok az út végén és azt tudom, hogy honnan indultam. Megpróbálok visszagondolni az eddig megtett szakaszra, hátha segít. De nem. Nézek jobbra, nézek balra. Sehol semmi.
És rájössz, előbb vagy utóbb, hogy nem az utazásnak van vége, csak az útnak. Mert ott, ahol a betonos rész véget ér, na, az az a pont, ahol elkezdődik az utad.
Meghatározni magadat nem egyszerű. Mindaz, ami eddig keretezte az életed, amiről úgy hitted kényelmetlen, hogy rossz. Most hirtelen elkezdett hiányozni.
Fel kéne találnom magam. Ki kéne találnom merre tovább, hogyan tovább, de legfőképpen azt, hogy miért? Valami ürügyet, ha már célt nem is, valami kifogást, ha már okot nem. Valamit, bármit, csak hogy elmozduljak. Itt állni nem jó, a mozdulatlanság lefáraszt. S ha egyszer leülök, nem tudom mikor fogok tudni felállni újra.
Belenézek a szívembe, előveszek egy üres képkeretet és belehelyezetem magam. Itt vagyok. Ez vagyok. Vagyok. Így már mindenki láthatja. Most már mehetek, mert láthatják, hogy élek. Megnéznek mások, tehát létezem.
Mondhatnád, hogy ez azért nem az igazi. Miért kell nekem a másik hogy megerősítsen? Én azt mondom, ez azért egy kicsit más. Nézd csak meg jobban a képet. Se smink, se frizura, de még csak utómunkák sincsenek. Nyers kép, szerkesztetlen. Meg a kompozíció is béna.
De nem érdekel. Ez az én képem. Nézegessétek. Ha tetszik. Ha nem. Innentől ez leszek.