Kinek a magánya? Nem mindegy, ha úgysem megosztható? Beszélhetek én neked, bár jobb lenne veled. De az nem megy. Mert te nem szólsz soha.
Mihez kezdjek én most veled?!
Egyáltalán, mire is jó ha beszélek? Lehet, hogy akkor már jobb ha együtt hallgatunk. Úgy akkor nem adunk lehetőséget a félreértésre. Tudod, mint múltkor is, mikor én beszéltem, elmeséltem egy élményem, te meg csak éppen hogy vakkantottál egyet. És én úgy éreztem, hogy nem figyelsz, hogy nem értettél meg.
Talán többet vártam. Nem is tudom, nem sokat, csak pár szót, a véleményed, hogy másképp lássam a dolgokat.
Máskor meg egyenesen beleugatsz a mondandómba. Tudom, elégedetlen vagyok, nekem semmi sem jó. De, tudod, valahogy úgy érzem, hogy nem vagyunk egymásra hangolódva. Az együttlét egy játék, egy tánc. Egy olyan valami, ami két aktív felet igényel. Ha egyikük passzív, nem tud működni. Ha az egyik nem tudja a lépéseket, már nem olyan. Nevezhetjük annak, de nem az.
A hallgatás is egy aktív folyamat, azt is csinálni kell. Ha te fetrengsz, miközben én beszélek, az nem hallgatás. A hallgatás az nem az, hogy nem mondasz semmit. Érted, miről beszélek? Figyelsz te egyáltalán, vagy csak vakargatod a füledet? Ne, ne, ne! Ne rázd a fejedet, ne örüljél. Nem játszani akarok én most veled. Én most komolyan beszélek.
Tudod, mit? Menjél. Nyitva az ajtó, ne is lássalak!
Én meg maradok bent. Jobb lesz ez így neked, és nekem.