Itt ülök és tanulok szorgalmasan. Készülök a vizsgára, az élet vizsgájára. Párszor már megpróbáltam, de eddig szinte minden tárgyból megbuktattak, ismételnem kell. Nem is olyan könnyű ez, de nem adom fel. Lelkesedésem persze már alábbhagyott. Ennyi próbálkozás kiveszi az embert. De a kitartás még visz előre.
Most éppen a kisállattartásról tanulok. Nézegetem Tamás tanár úr posztjait, pörgetem a feed-et. Olyan könnyűnek tűnik, már-már légies. Megszerzem valahogyan, megveszem vagy ajándékba kapom, mindegy. Lényeg, hogy meglegyen, mert egy ponton az életben szükséges, sőt, kötelező kelléke a létnek. Aztán mosolygósan, vidáman telekiabálom vele a netet, beleordítok a digitális térbe, hogy meghallják, milyen jó nekem!
Nehézségek, kellemetlenségek, idegesítő részletek nincsenek. Azokat el kell felejteni. Hogyan? Egyszerű, ezt már megtanultam. Nem gyártunk emléket belőle. Félresikerült randiról, visszautasításról, esetleg szakításról nem posztolunk. Ez alap. Nem is csak azért, hogy ne lássák, sokkal inkább azért, hogy én ne lássam. Jocinak soha egy félresikerült találkozója nem volt. Jocit még soha senki nem kosarazta ki. Tökéletes a mérlege. Hódítások, diadalittas pillanatok, első csókok tömkelege. Nem véletlenül ő oktatja ezt a tárgyat.
Vagy ott van Csilla, a házasságtan tanár. Eszméletlen. Hogy valaki így meg tudja találni élete párját, szerelmét, szeretőjét és barátját! S mindezt egy személyben. Hihetetlen. Nem is csodálkozom, hogy azonnal igent mondott. Hát itt is van sok lemaradásom, nem csoda, hogy megbuktattak. Olyan messze vagyok én még a tökéletes társtól, hogy a távolság emberi léptékkel nem is mérhető. Elnézegetve a tanárnő posztjait, attól tartok, e tárgyat soha nem teljesítem.
Ó, és akkor a neveléstanról még nem is beszéltem! Ahogy Líviáék nem is egyet, nem is kettőt, hanem egyszerre három gyereket nevelnek. Ahogy a két szülő a kis lurkókkal zsonglőrködik, az varázslatos, maga a csoda! Már-már hihetetlen. Miért? Mert nem csak a kicsik, de ők maguk is elégedetnek, felhőtlenül boldognak tűnnek. Ilyen nincs, mondaná az ember. Én magam sem hinném el, ha nem a két saját szememmel látnám. Csupa-csupa mosolygós, virulós, nevetgélős, boldog poszt! Nézd meg magad, ha nem hiszed. Ilyen feed-et még nem láttál, azt garantálom.
Szóval, itt ülők és próbálok tanulni, készülni a következő vizsgámra. De nem nagyon megy. Megmondom őszintén, valahol frusztrál ez az egész helyzet. Most vagy az, hogy egyáltalán, minek is kéne nekem ebből vizsgázni?! Vagy csak a tanáraim túl jók és a léc van túl magasan?! Nem tudom. De az sem egy jó ötlet, hogy minden nap értékelnek, minősítik a teljesítményemet, megítélik a haladásomat. Folyamatos posztjaikkal nyomást helyeznek rám, mely már-már elviselhetetlen. Nem hogy motiválnának, sokkal inkább visszatartanak. Nem azt érzem, hogy de jó, hogy már itt tartok, sokkal inkább azt, hogy nem haladok.
Mások annyival előrébb járnak… mikor fogom én utolérni őket?
Próbálkozom még, mert muszáj, mert kell.
De a lelkesedésemet már elvesztettem.
Nem is tudom, mi visz még előre.