A TÁVOZÁS

Az elvándorlás, a távozás nehéz helyzet. Minden résztvevőt kihívások elé állít. Legyen szó gyerekről, testvérről avagy szülőről, mind szembenéz valami akadállyal. A gyerek meg kell tanuljon elindulni, elmenni. A testvérnek megmaradni, rendelkezésre állni. Míg a szülő feladata, hogy el tudjon engedni, s szeretettel a távolból figyelni. 

Nem egyszerű feladatok ezek. Nagyon nem!

Főleg, hogy a való életben e kihívások sokszor nem is tudatosulnak. Minden olyan gyorsan történik. Ez persze nem jelent automatikus megoldásokat, mindenki számára megfelelő hozzáállást, eljárásmódot. S ezért lehet az, hogy a felek legtöbb esetben csalódottak, ki nem elégített vágyakkal, torz elvárásokkal és hamis álmokkal érkeznek meg az új helyzetbe. 

Ki készíti fel erre a résztvevőket? Senki sem. Kinek a feladata lett volna ez? Az meg már mindegy. Amivel foglalkozni érdemes, hogy ha már itt tartunk, akkor kinek is a felelőssége?! A tiéd. Az enyém. Az övék. Mindenki egyaránt felelős azért, hogy realizálja az új helyzettel járó változásokat és megoldásokat keressen. Mi mind tehetünk róla, hogy felismerés helyett elnyomjuk érzéseinket, hogy odafigyelés helyett elhessegetjük a zavaró gondolatokat, és a tényleges lépések helyett, csak pótcselekvéseket teszünk.

A rendszerben betöltött szerepek megváltoznak. Semmi sem olyan már mint volt. A régi megoldásmódok már nem működnek. Ha valaki fizikailag távozik egy rendszerből, annak lélektani hatásai is vannak. Funkcióját egyáltalán nem vagy nem úgy képes már betölteni. Hogy lehetek gyermeke a szüleimnek, ha 1500 km-re élek? Hogy lehetek szülője a gyereknek, ha amaz távozott egy másik országba? Mi lesz a testvéri kötelékkel, ha egymástól oly távol élünk? 

Igazából nem lehetetlen megoldani a kapcsolattartást. Nehéznek nehéz, az igaz, de nem lehetetlen! Más a ritmusa, más a helye, de a résztvevők és az érzések a régiek. Mennyiségileg nem lesz ugyanaz, ez igaz. De ha van szándék, ha van akarat, akkor a minőség megőrizhető, és ez a lényeg!

És akkor el is érkeztünk a problémához. A probléma ugyanis a látszatjóllét, a jópofizás, a kötelességből elkövetett látogatások, együttlétek, ami az eddigi találkozókat, kapcsolattartást jellemezte. S ez mind borul az eltávozással. Ekkora erőfeszítést egy hamis idill már nem ér meg. S ennek következménye, amit oly sokan tapasztalunk, az egyre ritkább és gyatrább találkozók. 

Az igazság az, hogy legtöbbször hiányzik az igazi akarat. Az igazság az, hogy a legtöbbször a család csak mint illúzió létezett. S ezek a problémák ilyen esetben emelkednek a felszínre. 

Szóval, a gond legtöbb esetben nem a távolsággal van, sokkal inkább a rossz, ki nem elégítő, esetleg elnyomó családi rendszerrel…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: