Kétféle ember él külföldön, távol a hazájától. Az egyik, aki saját döntése alapján ment el. A másik pedig, aki kényszerből. De van bennük valami közös, mÉghozzá az, hogy ha jobban megnézzük, akkor egyiknek sem volt választása. A távozás, már korán, sokszor a kisgyermekkorban beleíródott a sorskönyvbe.
A menekülés, mely ölthet emilyen vagy amolyan ruhát, öltözhet túrázónak, aki kalandra vágyik, vagy száműzött rabnak, elkerülhetetlenül bekövetkezik, csak idő kérdése.
Van, aki a gonosz bank elöl, van, aki az elnyomó apa elöl, megint más a meg nem értő anya elöl, az elhidegülő partnertől, vagy az elkerülhetetlen haláltól menekül. Mind menekül. Mind menekülünk.
Valami hiány elöl, egy hatalmas lyukkal a szívünkben futunk, vissza nem nézünk és meg nem állunk. Míg aztán valahol, valamikor megpihenünk. De le nem telepszünk. Mert szívünk nem nyugodt. Lelkünk háborog, agyunk zakatol, testünk az igazságtalanság súlya alatt piheg.
Hát ez vagyunk mi, száműzöttek. Szeretteink, barátaink, szövetségeseink áldozatai vagyunk. A különbség csak az, ki hol tart a felismerésben. Van aki mélyre temette, megint másokat nem hat meg. Van akiben már tudatosult, de van olyan is, aki még csak kapisgálja. De egy biztos, valahol, mélyen mindnyájunkban ott a seb, mely fajdalma elől elfutni igyekeztünk.
De, ugye, tudjuk, hogy ez nem így megy.
Az idegen helyzet, sok-sok megoldandó probléma, az új akadályok megpiszkálják a régi dolgokat. Az új élmények régi érzéseket hoznak felszínre, a jövőt, elhomályosítja a múlt, s nem tudjuk megélni a jelent. A semmiben lebegünk, miközben ránkszakadt a minden.
De nem baj. Mert tudod mit mondok? Ez a szenvedés a mi diadalunk. Ez a nyűglődés az, ami nem hagyja begyógyulni a sebeket, nem engedi hogy elnézzünk, hogy másra figyeljünk. Folyamatosan figyelmeztet, hogy ezzel még dolgunk van.
S aki elég erős vagy elég bátor, az kihasználhatja ezt a szenvedést és a saját épülésére fordíthatja. Ha vesszük a fáradtságot és foglalkozunk vele, megdolgozzuk, akkor, bár el nem fog múlni, de a helyére kerülhet és már nem lesz az útban, nem fog akadályozni, csak emlékeztetni, hogy honnan jöttünk.
A legtöbb amit tehetünk, hogy tanulunk az ősök hibáiból, hogy mi azokat már ne kövessük el. Hogy a mi utódainknak a mi hibáinkat már ne kelljen korrigálnia, hogy a mi utódainknak elég legyen már csak a saját ballépéseikkel megküzdenie. Hogy a mi utódaink ne elmeneküljenek, hanem elutazzanak.