Mikor kell felállni és elmenni? Két dolog van itt ugye. Az egyik, hogy nem vagy elég kitartó vagy alázatos, türelmes hogy próbálkozzál. Nem vagy elég kompromisszumkész, mondhatnák mások. A másik meg, hogy hülye vagy. Azaz, te csak próbálkozol és próbálkozol, de nem veszed észre, hogy nincs értelme.
Tehát, ha választ akarunk kapni a fenti kérdésre, akkor át kell fogalmaznunk. Hülye vagyok vagy kitartó? Van-e értelme az ittlétemnek? Mi az amit én ezzel nyerek? Mit kapok én?
Két típusú ember van. Az egyik túl könnyen, túl hamar feladja és kilép. A másik pedig beleragad. Nem veszi észre, hogy nem halad, hogy semmi értelme az egésznek. Mindkét embert tudattalan erők hajtják, a múltja, mint marionett bábut, zsinóron rángatja. Ebből, önismeret nélkül, mit sem érzékelünk. És ez baj.
Miért? Mert ha nem mi, hanem valaki más hoz helyettünk döntéseket, akkor csak passzív utasai vagyunk a vonatnak, melyet életnek nevezünk. A mások alatt az életünket meghatározó, úgymond referenciaszemélyeket, értjük. A tudattalant a tőlük származó programok, utasítások, hiedelmek és tévhitek hálózzák be. S míg ezeket meg nem ismerjük, valójában nem tudjuk, mit miért teszünk.
Az első gyanus jelre (kérdés és bármiféle próbálkozás nélkül) kiléphetek egy kapcsolatból egy ‘Neked úgysem sikerülhet’ vagy egy ‘Téged senki sem szeret’ tévhit miatt. Avagy, a másik típus, simán bennemarad egy, a kívülálló számára, teljesen értelmetlen kapcsolatban és csak húzza és húzza, csak vár és vár. Miért? Mert ő valami olyasmit hallhatott kiskorában, hogy ‘Mindig és minden körülmények között tartsál ki’, ‘Te sosem adhatod fel’ vagy ‘A te érzéseid nem fontosak’.
Ez bár ostosbaságnak hangzik, az ilyen s ehhez hasonló szlogenek úgy bele tudnak égni az agyba, hogy fel sem merül, hogy megkérdőjelezzük őket. Ezért aztán szép csendben, kivétel nélkül mindig, automatikusan, a tudtunk nélkül lefutnak.
Az önismeret azért hosszadalmas és nehézkes munka, mert az életünket irányító algoritmusok ilyen és ehhez hasonló szlogenek kombinációi. Nagyon mélyen el vannak rejtve, ráadásul egy olyan ajtó mögé, amin az áll ‘Illetéktelennek belépni tilos!’ Eljutni az ajtóig egy dolog, de utána még ‘meg kell győznöm magam’ hogy beléphessek. Szintén egy fura helyzet, mert hogy a saját fejemben lévő szobába miért is ne léphetnék be?! Egyszerű, mert jólneveltek vagyunk. Nem illik, nem szabad. Veszélyes.
De ha be is jutunk, nehogy azt higyjétek, onnan már könnyű dolgunk van. A keresgélést és szelektálást a bűntudat sunyi, szinte már aljas léptei kísérik. Lépteink rossz érzést keltő szavakként verődnek vissza a dohos falakról:
‘Mit keresel te itt?!’
‘Nem illik!’
‘Nem szabad!’
‘Nincs jogod!’
‘Rossz ember vagy!’
‘Bűnt követsz el!’
Nem is ragozom tovább. A lényeg, hogy a lélek megismerése egy szép, de nagyon nehéz munka. Egy olyan vállalás, ami sok-sok alázatot és bátorságot kíván. Viszont megéri!
Ja, és egy segítő sem árt.
Ha bizonytalan vagy és kéne egy kis iránymutatás, keress minket.