Fogj egy darab üres papírt. Rajzolj rá valahová egy pöttyöt. Mindegy hova, legyen az a hely random, esetleges. Ebből a pontból kiindulva húzz egy vonalat, aminek a végére egy nyilat teszel. Ha most megnézed, van a papírodon egy pötty, amiből egy tetszőleges hosszúságú nyíl mutat valamerre. Ezt hívják a matematikában vektornak. Mi most itt, mivel én egy pszichológus lennék, léleknek fogjuk nevezni ezt a teremtést.
Dőlj hátra és nézd meg. Ott egy kis lélek. Te alkottad. Belőled származik. Egyedi. Nem hinném, hogy két olvasónak lenne két egyforma vektora, bocs, lelke.
Ez a születés. Te is valahogy így készültél. Legalábbis a lelked. Az aki te vagy. Az egyedi és megismételhetetlen. Nem tudni, ki alkotott, hogyan kerültél oda, hogyan kerültél a földre, pont abba a testbe, amelyikben éppen vagy. De itt vagy. És ez a lényeg. A hogyannal nem foglalkozunk, az hit kérdése.
De van itt valami, amivel viszont érdemes foglalkoznunk. Ez pedig nem más mint a dolog megnevezése. Hívhatod névadásnak avagy leírásnak is. A lényeg, hogy bennünk emberekben van egyfajta kényszer, hogy beszéljünk a dolgokról. Ez rendben is van így, ez a megismerés része. A nyelv kb. olyan érzékszerv, mint a szem vagy a fül.
Namármost, mikor a lélek vagy ez esetben a vektor megszületik, valahogy beszélnünk kell róla. De mit mondunk, hogyan írjuk le? Ha meg akarjuk ismerni, ha meg akarjuk érteni, valamit tennünk kell. A vektorunk esetében viszontlag könnyű dolgunk van. A kezdő pontból kiindulva húzunk 2 egymásra merőleges vonalat. Bejelöljük centinként mondjuk és így képesek leszünk hozzárendelni 2 értéket a kis random nyilunkhoz. Le kell csak olvasnunk, hogy a nyilacska vége mely számoknak felel meg. Az enyém 2;5, azaz kettő egység jobbra és öt felfele.
Most, hogy a névadás megvolt, jöhet a keresztelő. Nem, csak viccelek. Viszont, ezt a matematikából lopott analógiát én nagyon jónak találom. Mert hogy mi felnőttek pont ugyanígy járunk el, mikor valakiről, legyen az felnőtt, gyerek vagy újszülött, beszélnünk kell.
Magunkból indulunk ki, mint ahogy a vektornál is, rávetítjük a tárgyra a saját nézőpontunkat. Belehelyezzük őt a mi saját értelmezési keretünkbe és abból kiindulva írjuk azt le.
Ezzel csak annyi a baj, hogy ahány féle olvasó, annyi féle koordinátarendszer, ahány ember, annyi perspektíva.
Ha van kedved el is végezhetsz egy kísérletet. Rajzolj egy random vektort. Fénymásoltasd le. Csinálj mondjuk 10-et. Ezeket a pontosan ugyanolyan lelkeket aztán add oda 10 ismerősödnek, akiket megkérsz, hogy a fenti módon írják le, azaz egy koordinátarendszer segítségével határozzák meg.
Mit gondolsz lesz 2 egyforma?
Hát, nem.
Pedig ugyanazzal dolgoztak.
Érdekes, nem?
A való életben, mikor egy ember felkeres engem és azt mondja, ő úgy érzi el van veszve, akkor pontosan az történt vele, mint a vektorral a fenti kísérletbe. 10 ember 10 félét mondott róla. S ő eljutott odáig, hogy már maga sem tudja, mi az igazság, hogy ki ő valójában.
A tanácsadás során aztán majd ez az elveszett kliens megtanulja lehámozni magáról a másoktól kapot gúnyát. Hogy aztán szűz szemmel, s ne mások tekintete által nézhessen bele a tükörbe.
A terápia önmagunk lecsupaszítása. Az önismereti folyamat önmagunk meghatározására tett kísérlet. Hosszadalmas és gyötrelmes munka. Gondolj csak bele! Az évek során, arra a papírra, amin a te vektor-lelked van, hányan hányféle koordinátarendszert rajzoltak már. S nem csak ceruzával, filccel, tollal vagy festékkel!
Ezt a sokszor kaotikus rendszert nem egyszerű sem átlátni, sem felülírni.
Ennek ellenére én mindenkit bíztatok, hogy bátran vágjon bele, mert, igaz hogy nehéz, de egy nagyon szép munka.