Ma már ezen meg sem lepődünk, tök alap, ha valakik így tartják a kapcsolatot. A távolság, a lustaság vagy az akarat hiànya. Esetleg igènytelenség. Nem tudni. Talán csak az egyik, talán mind. Vagy egyik sem, mert éppen ráfogjuk a körülményekre. Azt mondjuk például, hogy hát itt a távolság, nem lehet máshogy, nem tehetek róla. Senki sem tehet róla.
Az szokott az érdekes lenni, mikor a kifogásról lehull a lepel,
mikor a szöveg elnyeri valódi értelmét, mikor a szavak eredeti jelentése előbújik. Érdekeset írtam, de inkább fájdalmasra gondoltam. Az érdekes az benne, hogy milyen kreatív is az ember, ha mellébeszélésről van szó, hogy milyen találékonyan tévesztjük meg magunkat.
Vannak, akik egy ‘Hello, szia, hogy vagy?’-ra képesek mindent feladni, költözni és új életet kezdeni. De ez lehet egy vonzó fotó vagy egy pár szuperul sikerült hétvége is. Aztán mikor félrecsúsznak a dolgok, mindenki csodálkozik, hogy hát ez meg hogy lehet?! Pedig csetelés közben mindig olyan kedves volt, pedig olyan simán ment minden. Azok a hétvégék is, amiket kéthavonta együtt töltöttünk mindig olyan jól sikerültek. Olyan boldogok voltunk hiszen! Nem értem.
Az ember online mindig más. Még szemtől szemben is egy kihívás, hogy ne a vágyaink beteljesítőjét lássuk meg a másikban, hogy ne a rávetített elvárásainkat, álmainkat lássuk meg, hanem a valóságot, hát még a neten! A leírt szavak gesztusok, hangsúly, tónus és mimika nélkül nagyon veszélyesek. Mondhatni csalik, amikre úgy harapunk rá, mint kiéheztetett hal a vízben.
És hát, nem kell nagy trükk ehhez. Elég ha valaki jól indít, s onnantól kezdve már mindent ami bizonytalan, esetleg kétes, már színezünk is át. Ha egyszer már felvettük a rózsaszín szemüveget, onnantól kezdve nehéz nem színesben látni a világot.
Ha úgy érzed, hogy mindig felhúzod a rózsaszín szemüveget és a vége mindig csalódás, gyere és megnézzük ennek a problémának a gyökerét.