Vágyak rávetítése a másikra és a szerepjátszás kéz a kèzben járnak. Az elvárások és a színészkedés szintén.
Mi a jó ebben? Ó, hát ez sajnos nagyon egyszerű, mármint automatikus. Nem kell koncentrálni, nem kell megtervezni és kivitelezni. Egyszerűen csak megtörténik.
Tételezzük fel, hogy én egy olyan ember vagyok,
aki roppant bizonytalan magában, alacsony az önértékelésem és úgy általában nem hiszek benne, hogy szerethető vagyok. Hogyan is szerezhetnék magamnak társat? Úgy, ha vélt fogyatékosságaimat kompenzálandó nagyon kedves és segítőkész leszek. Azaz keresek egy elesett embert, akin segíthetek, akinek én lehetek a megmentője. Ez azért lehet működőképes, mert nem fog a gyengeségeimmel foglalkozni, csak arra koncentrál majd, hogy én milyen tünemény vagyok, segítem, támogatom őt. Persze ezt majd szeretetnek fogjuk nevezni és valahol el is hisszük, hogy az – holott mélyen, legeslegbelűl mindketten tudjuk, hogy ez egy asszimetrikus, legkevésbé sem egyenrangú, rátámaszkodó kapcsolat.
Szóval, vagyok én itt ezzel a megmentő, hős szereppel, amit megérez a másik. Merthogy megérzi, ez nem kérdés, és el fogja játszani, hogy ő milyen rászoruló, hogy ő milyen elesett, hogy őneki mennyire szüksége van egy ilyen emberre. Én pedig rá fogok harapni a csalira. Igen, jól olvasod, én harapok rá, nem pedig ő!
Merthogy a vége ennek nem az, hogy ‘boldogan’ élünk ebben a ‘rám szorulsz én pedig segítelek’ idillben. Hanem, hogy rengeteg veszekedés, balhé, sőt, esetenként színház jelentnek is beillő dráma után ott leszek hagyva, mondván hogy gonosz, szívtelen szörny vagyok, aki senki mással nem törődik csak a saját önző vágyaival.
Én elballagok az érzéssel, hogy hát igen, engem megint átvertek, pedig én mindent megtettem, pedig én mindent beleadtam, én csak jót akartam – gondolattal. A másik pedig azzal a jóleső tudattal távozik, hogy lám-lám, nincs normális ember ezen a világon, ez is csak átvert engem.
Tanulság? Hát, az kábé annyi, hogy mindenki játszik egyfajta szerepet, ami általában teljesen más, mint ami ő valójában. Tudattalanunk ezt a ‘valódi’ részt érzékeli és megy bele egy kapcsolatba. Az, hogy a felszínen ez minek tűnik, az nem igazán számít, az csak a díszlet, a körítés. Hogy ne koppanjunk, hogy ne lepődjünk meg és érezzük magunkat átverve, ahhoz elsősorban önismeretre van szükségünk. Ha fenti példánkban hősünk tudta volna, hogy ő valójában nem egy megmentőt akar játszani, hanem legbelül azt szeretné bizonyítani, hogy ő bizony nem egy szerethető lélek, akkor nem ment volna bele ebbe az egészbe – mert észrevette volna, hogy a másik nem egy elesett kicsi lény, sokkal inkább egy ragadozó, aki áldozatnak álcázva várja áldozatát.
És Te játszol valamilyen szerepet? Beleesel mindig ugyan abba a csapdába? Szeretnél kilépni ebből? Csak nem tudod hogy kéne másként? Gyere el és segítünk megnézni, hogy hol akadsz el.