Az Agy elmegy megtekinteni egy kiállítást. Ez a kiállítás különleges, szívekből áll. A szívek az érzéseket hivatottak reprezentálni. Sokféle van, mivel egy egészen széles skálát kell lefedjenek. A felhozatal nyilván nem teljes, de ezzel semmi baj nincs. Gondolatébresztőnek jó lesz.
Hősünk nem nagyon élvezi a dolgot. Ácsorog egyik mű előtt és gondolkodik, próbálja befogadni, de nem megy.
Mi lehet a gond, kérdi magától? Nem érti. Hiszen eddig olyan jól elboldogult, eddig mindent megértett, mindent átlátott. Olyan egyszerű volt minden. Most meg, itt ez a tárlat és úgy érzi, el van veszve.
A baj ugye az, hogy alapvetően ez egy vesztes helyzet. Ha rossz módszerrel akarok megoldani egy feladatot, nem fog menni. És nem azért mert ne lenne jó a hozzáállásom, hanem mert így esélytelen. Érzéseket aggyal megfogni nem lehet. Ahogy pszichológiai munkát végezni sem.
Sokan jönnek terápiába azzal a kéréssel, hogy nekik valami eszköz kell, amivel felvehetik a küzdelmet a rossz szokások, a balsors ellen. Sokan jönnek azzal, hogy ők már mindent tudnak, mindent értenek, de valahogy mégsem megy. Látják, hogy mi a baj, tudják már előre, hogy megint ugyanaz lesz. Mégis újra és újra bele és belelépnek ugyanabba a gödörbe.
De mégis miért van ez?! Miért nem vehetem fel tudással a harcot a lelki bajok ellen?
Igazából semmi titok nincs benne, még a nevében is benne van. Mert a tünetek eredete lelki eredetű. Nem kognitív, gondolati szinten van az elakadás, sokkal inkább az érzésekkel van a baj. Ha tudom mit kéne tennem, de valahogy mégsem sikerül kiviteleznem, annak érzelmi oka van.
Sosem abból lesz sikeres terápia, sosem az a kliens lesz elégedett, aki a legokosabb. Egy ilyen helyzetbe az kaphat valamit, az tud egyről a kettőre jutni, aki a legbátrabb és legalázatosabb. Aki szembe mer menni a szokásaival és szembe mer nézni a félelmeivel. Aki nem tud, hanem kérdez, aki nem bizonyosságot keres, hanem kételyeket. A terápiás folyamat együttlét, nem pedig együtt gondolkodás.
Ha valaki el tudja fogadni, hogy több lesz a kérdése, mint a válasza, hogy még bizonytalanabb, mint előtte, az vágjon neki nyugodtan. Hiszen elveszve lenni felszabadító. Nincsenek kötöttségek, előírások, sem szabályok. Nincs semmi sem. Nyilván ez valahol félelmetes, ezért is ragaszkodunk annyira a szokásainkhoz, de ugyanakkor örömteli is. Mert ha kitartunk és végigverekedjük magunkat ezen a dzsungelen, akkor az már a miénk lesz. Nem másért, másnak vagy más miatt, hanem magunkért, magunknak és csakis önmagunk miatt.
Saját világunkban, a saját szabályaink szerint élni… valahol ez a boldogság.
Azt hiszem…
És Te mit gondolsz erről?