Hát ki nyugtasson meg engem, ha nem én.
Nyugtatom saját magamat.
A szomorú igazság az, hogy anno senki sem volt, aki odafordult volna hozzám. Senkinek sem tudtam elpanaszolni a bánatomat, senkivel sem tudtam megosztani a sérelmeimet.
Sőt, nem hogy nem figyeltek rám, hanem méginkább bántottak, megaláztak. Gyenge voltam, nem bírtam a fájdalmat. Röhögtek rajtam. Vicces volt. Nekik legalábbis.
Mit tehettem volna?
Eltemettem, félretettem, de el nem feledtem. Ez tűnt a legjobbnak. Nem volt előttem nap mint nap, de hát el nem tűnt. Erre így felnőttként jöttem rá, mikor mindenféle nyavalyám lett, változatosabbnál változatosabb tünetekkel jelezte a lelkem, hogy valami nem odavalót cipelek.
Mire ideáig jutottam, igazából már magát a tényt is elfelejtettem, hogy valaha történt velem ilyen. Ahogy azt sem tudtam, hogy hova a fenébe is dughattam. Kitartó munkával aztán csak megleltem. A pince egy eldugott sarkában kuporgott az a kicsi gyermek, akivel ez a sok-sok borzalom történt.
Csak mondta és mondta. Ott ült egyedül a sötétben, a hideg, nyirkos kövön és csak mormolta a szörnyűbbnél szörnyűbb történeteket. Odahajoltam, átöleltem és csak hallgattam. Nem volt könnyű. Hiszen nem véletlenül voltak ezek az élmények eldugva. De hát mi mást tehettem volna?!
Senki sincs, aki ezt megtenné helyettem. Senki sem volt és soha senki sem lesz. Sajnos ez van. Csak én vagyok és önmagam. Senki másra nem számíthatok, csakis saját magamra.
Csak hallgatom magam… és reménykedem, hogy egyszer talán ha vigaszt nem is találok, de a békémet meglelem.
Ha benned is él egy szomorú, megtört, elhanyagolt gyermek, de nem tudod mit kezdj vele, sok szeretettel várunk tanácsadásunkon.