Egyedül nem megy, ez igaz. De van, hogy könnyebb, ha az ember bizony egyedül van.
Terápiás helyzetben, mikor az ember azon igyekszik, hogy megtalálja, mi is a gond, hogy aztán változtatni tudjon rajta, jól jön egy segítő társ. És itt most nem a szakemberre gondolok. Az alap, tételezzük fel, hogy ő segítő szándékkal áll a klienshez. Én itt most sokkal inkább a partnerről beszélek.
A szakemberrel heti 1-2 órát tölt el a kliens. Ez így teljesen rendben is van. Ha komolyan veszi az ember, ennyi elég is. Viszont a két alkalom között eltelt időt, ami általában egy hét, azt a párunkkal, családunkkal töltjük.
Ebben az úgymond köztes időben is folyik a munka. A lélek aktív, fel van pörögve, menni és menni akar, keres, kutat, figyel, hallgat… azaz dolgozik. Ha ezt, a partnerem, családom nem támogatja, esetleg még vissza is tart, akkor nagyon nagy bajban vagyok.
Sokszor találkozunk olyannal, hogy a kliens azt meséli, hogy ő titokban jár ide, hogy a párja lehülyézi, amiért ilyen gondjai vannak, hogy a család szégyelli őt, amiért nem elég erős, stb. Ez a finom utalásoktól, egészen a durva odaszólogatásokig terjedhet. És bizony nagyon-nagyon káros hatása van.
A lelki munka, a keresgélés, önmagunk megtalálása, elfogadása, az esetleges változtatás mind-mind nagyon kellemetlen és nehéz lépések. Érzelmileg megterhelő és sokszor kilátástalan helyzetben nagyon nem hiányzik, hogy még valaki azt sulykolja belém, hogy én milyen rossz vagyok, amiért ilyen helyzetbe kerültem, hogy úgy sem tudom megoldani, mert gyenge vagyok és amúgy is tök ciki.
Szóval, ez az a helyzet, amikor határozottan könnyebb egyedül. Ilyenkor az ember azzal a dilemmával kénytelen szembenézni, hogy vagy a párja vagy önmaga. Választania kell. Maradhat a gödör alján és akkor lesz valaki mellette. Vagy otthagyja a másikat, ő kimászik és reméli, hogy odakinn, az ismeretlenben talál majd olyan társaságot, ami elfogadja, sőt, támogatja.