Ha a lelkünk telis tele van elrejtett, elfojtott élményekkel, akkor az bizony veszélyes. Nem szabad rálépni, kerülgetni kell őket. Tehát nem egyenesen, sokkal inkább cikk-cakkban tudunk csak haladni. Ez pedig a szándék torzulásához vezet. Illetve megtehetjük azt is, hogy egyenesen átszaladunk rajta, de akkor szinte biztos, hogy rálépünk valamire, ami robbanáshoz vezet. Igazából egyik verzió sem túl jó.
Honnan lehet tudni, hogy lelked egy aknamező-e?
Ha az a típus vagy, aki jót akar, de valahogy mindig rosszul sülnek el dolgok. Vagy az, aki már ezerszer megfogadta, hogy most nem fogja felhúzni magát, de csak sikerül. Akkor te esélyesen ebbe a kategóriába tartozol.
Ha sok a feldolgozatlan ügyünk, ha a kellemetlen élmények nincsenek helyre téve, akkor azok bizony elszórva a tudat alá kerülnek. Ezzel csak annyi a gond, hogy ha éppen arra járunk, rálépünk és az roppant kényelmetlen lesz. Attól függően, hogy miről is van éppen szó megbökheti a talpunkat, de akár darabokra is szaggathat. Ez utóbbi esetben nehéz megúszni, hogy másokat is érintsen a dolog. Ilyen esetekben már a körülöttünk lévők is kapnak belőle.
A kellemetlen élmények szőnyeg alá söprése egyébként egy automatikus folyamat. Sajnos, ha nem figyelünk – és hát általában nem szoktunk – akkor ez megtörténik és az aknák csak gyűlnek és gyűlnek. És a haladás csak egyre nehezebb és nehezebb lesz.
Ez ellen annyit lehet tenni, hogy egyszer rászánja magát az ember – amikor elég van már, vagy a környezetének van már elege belőle – és nekiáll felszedegetni ezeket az aknákat. Ez két okból hasznos. Egyrészt sokkal könnyedebb lesz a haladás. Másrészt pedig az aknák elemzéséből rájöhetünk, mely élmények azok, amik zavarnak minket, melyek azok, melyeket lelkünk reflexszerűen a szőnyeg alá seper. S mikor legközelebb ilyen helyzetbe kerülünk, már küzdhetünk ellene, már mondhatjuk azt, hogy én nem elfordulok, hanem szembenézek vele. Ezzel megelőzve újabb robbanóanyagok telepítését.