NÉHA KÍVÜLÁLLÓNAK ÉRZEM MAGAM 

Nem is tudom. Néha olyan, mintha kívülről, mintha nagyon messziről szemlélném az embereket és úgy általában ezt a világot. Ez a kultúra, legalábbis ez, ami most van, valahogy nem érzem a magaménak. Vagy túl öreg vagyok, esetleg túl makacs, fafejű, naív? Nem is tudom, minek nevezzem. 

Nyilván én vagyok a fura és a kívülálló, hiszen, ha mindenkinek megfelel, ha mindenkinek jó ez így, akkor a hiba csakis az én készülékemben lehet. Kizárásos alapon persze. 

Tehát ez az én problémám. És senki másé.

Ha túl szigorú vagyok, senkit sem fogok találni, aki megfelelne nekem. Ha pedig túl alacsonyra engedem le a lécet, akkor meg magammal megyek szembe. 

Most tényleg olyan nagy elvárás, ha megbeszélünk valamit, akkor ahhoz tartsad magad? Vagy ha valami közbejön legalább szóljál?! Vagy, és ez már tényleg egy kurvára alacsony léc, ha miután megbeszéltük és nem jöttél és nem is szóltál, akkor legalább ha felhívlak, ne azt mond, hogy minek pattogok ezen! Ha már felhívlak, hogy akkor most mi is van, merthogy én itt várok, ahogy szó is volt róla, akkor ne már én legyek az idióta, mert fent akadok ezen! Légyszi. 

Hát ennél alacsonyabbra, hova tegyem már a lécet?

Most komolyan. Már 2 éve dolgozom ugyanabban a munkarendben. Te minden héten megkérded, mikor megyek melózni. Én minden héten elmondom ugyanazt. Mert türelmes ember vagyok és illedelmes, és mert nem szeretnék azon vitázni veled, hogy ha nem figyelsz rám, mert nem érdekellek, akkor mi a szarért hívsz fel egyáltalán és kérdezel? De te még ezt sem értékeled. Mert rendszeresen megcsörgetsz munkaidőben, mikor is nem tudok beszélni, hiszen olyan a melóm, hogy nem lehet. És mikor műszak után visszahívlak, még kérdőre is vonsz, hogy miért nem vettem fel és közlöd velem, hogy bunkó vagyok, mert mondhattam volna! 

Hát ja, én vagyok a bunkó. Persze.

Azt találtam ki, hogy ha nem akarok egy másik bolygóra költözni, de egyedül sem akarok itt maradni, azaz valami társaság azért kéne, hogy kategóriákba rendezem az ismerőseimet. Ismerem őket, már tudom, kitől mit várhatok és annak megfelelően is kezelem őket. Aki olyan, attól semmit sem várok el, aki picit többre is képes, attól picit többet és hát páran azért majd csak akadnak, akik egy magasabb lécet is megugranak majd. Még nincs ilyen, de reménykedem. 

Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha valaki meglepne, ha valakiben pozitívan csalódnék. Vajon hinnék a szememnek? Gondolj már bele, hogy valaki eléd áll, a szemedbe néz és annyit mond ‘Sajnálom, hibáztam.’ Két szó! Mégis milyen nehéz kimondani, Istenem! …..

És itt sokat tudnák folytatni a monológot úgy gondolom. De sajnos a monológ folytatása önmagában nem hoz kiutat. A kérdés itt igazán az, hogy mit teszek, mit tudok tenni, hogy kilépjek ebből a mókuskerékből. Ha eddig a kérdésig eljutottál, de a mikéntjét nem tudod és abban szeretnél segítséget, örömmel látunk tanácsadásunkon.