Azt a legnehezebb elfogadni, hogy nekem csak ennyi jutott.
A tagadás az utolsó menedék. Ha nincs, nem fáj. Ha nem látom, nem kell vele szembe nézni. Ha nem hallom, nem kell odafigyelni.
Nincs.
Mindig ezt a legkönnyebb mondani. Milyen jó is lenne, ha nem lenne. Akkor könnyebb lenne, akkor szabad lehetnék. Akkor biztos elmúlna a szenvedés, akkor magamra hagyna az összes kín és csak mosolyognék. És könnyű lennék egészen és csak szállnék a széllel. Még csapkodnom sem kéne a szárnyaimmal, mert súlytalan lennék.
Milyen jó is lenne! De nem így van. És ezt a legnehezebb kimondani. Nem is a feldolgozás, a megélés a nehéz. Egyáltalán belátni, hogy ez van, hogy nekem csak ennyi jutott. De hát muszáj, enélkül sosem lesz jobb, enélkül esélytelen, hogy továbblépjek.
Hogy is nevezzem, ami elég szemléletes és kifejező? Terror. Így fogom hívni. Mert, hogy az volt. A mindennapi bizonytalanság, a megalázások, a bántalmazás. Amikor úgy mész haza a suliból, hogy a legrosszabbra készülsz, elképzeled a legborzasztóbb forgatókönyvet. Lejátszod újra és újra. Tréningezed magad. Próbálsz felkészülni. De hát erre nem lehet. És ezt valahol te is tudod. Mégis csinálod. Valamibe kapaszkodni kell.
Anya feszült, tiszta ideg, apa iszik, ő csak néha bánt minket. Nem tudom melyik a jobb. Anya, aki nap mint nap ránk önti a frusztrációját vagy apa, aki csak néha ver el minket. Egymást utálják, minket a tesómmal pedig gyűlölnek. Gyengeségeikre és hibáikra emlékeztetik egymást, mi pedig rossz döntéseiket juttatjuk eszükbe.
A bűnünk csupán annyi, hogy együtt vagyunk. Ha ez a 4 ember széjjel lenne szórva a világban, mindenkinek jobb lenne. De nincsenek. Össze vagyunk zárva. S ez így, szó szerint élhetetlen. Talán ezért is igyekszünk elpusztítani egymást. Talán csak jót akarunk… nem tudom.
És már többes szám első személyben beszélek, mintha közöm lenne hozzá, mintha rajtam múlott volna. Pedig nem. Én csak egy gyerek voltam. Én tehettem a legkevésbé erről az egészről. Én akartam megfoganni? Én akartam talán megszületni? Hát nem. Akart a rosseb, főleg nem ide!
De itt vagyok és valahogy felnőttem. És bár a múltat hátrahagytam, az élményeket a mai napig cipelem. Azok elkísérnek, azok, attól félek, sosem hagynak el. S a kérdés, mihez kezdjek ezzel a sok szarral?! ….
Ha Téged is kísért ez a gondolat és eljutottál már arra a szintre, hogy felismerted, kezdeni kell ezzel valamit, akkor gyere el tanácsadásunkra és segítünk.