Hogy miről szól a nevelés? Trükkök tömkelegéről. Minden egyes nap arról szól, hogy próbálod megtanítani gyermekednek, hogy mik azok a szabályok, amelyek szerint élni kell. Vigyázzunk a testi épségünkre. Együnk. Aludjunk. Mondjuk, ha valami bajunk van. Ne törjük, zúzzuk, tegyük tönkre a másik dolgait. Fürödjünk. Tanuljunk. Rakjunk rendet. Szóljunk, hogy mikor megyünk haza. És még lehetne sorolni. Mindenki a maga gyermekének az életkora alapján.

Amikor azt fontolgatjuk, hogy kérjünk-e segítséget, érdemes magunkon kívül másokat is figyelembe venni. Mert ha csak magamat nézem, akkor igazából mondhatom, hogy ‘hát, nekem már mindegy’. 

A megszokás nagy úr, ugye, meg a kényelem.

Az egyik kedvenc pszichológiai irányzatom, a Transakcióanalízis, 4 fő érzést különböztet meg: düh, félelem, szomorúság, öröm. Ezeket alapérzelmeknek hívja. Habár azt gondolnánk, hogy mindenki ki tudja fejezni az érzelmeit és a gyermekeknél egy főleg jelen van, mégis a valós életben ez egy nagyon nehéz dolog. Mármint adott szituációban az adott “hiteles érzelmet” kifejezni. Mindjárt mondok pár példát.

Ja, ez pont ilyen egyszerű, ez pont ilyen könnyen megy. Rádmászok, aztán rendben is vagyunk, más teendőnk nincsen. Elvégre működik. Jó így neked. Vagy nem? Jó hát! Tudom én, felesleges mindig megkérdeznem. Ha nekem jó, neked miért ne lenne?! Nem is fárasztom magunkat ilyen hülye kérdésekkel.

Szóval, a családalapítás egy pofonegyszerű dolog.

Talán már nem annyira jellemző, hogy a gyermek egy az egyben teljesíti azt, amit a szülő elvár tőle szakmát illetően, de a jelenség érzés szintjén a mai napig nagyon erősen jelen van a gyermekekben. Gondolj vissza arra, hogy a szüleid mit szerettek volna, mi legyél? Jogász?

Plusz súlyokkal mászni, haladni, felérni a csúcsra nem olyan egyszerű. Ha extra dolgokat aggatsz magadra, extra erőfeszítésre is lesz szükséged. Bármilyen banális is ez a kijelentés, sokan mégsem gondolnak bele. Utólag éri meglepetés őket. Felveszik a táskát és nekiszaladnak a hegynek. De nem telik el sok idő és elkezdik érezni, hogy valami nem stimmel.

Mi a családi fészek? Mit is jelent ez egy gyermeknek? És mit kellene, hogy jelentsen egy szülőnek?

A családi fészek alapvetően nem egy fizikai teret jelent, hanem egy érzelmi teret. Egy olyan helyet, amiben jól érzi magát a gyermek, amiben megkapja azt a fajta gondoskodást, amire vágyik, ahol vannak érzések oda-vissza, ahol lehet egyezkedni és harcolni, ahol van öröm és bánat.

Kétféle ember él külföldön, távol a hazájától. Az egyik, aki saját döntése alapján ment el. A másik pedig, aki kényszerből. De van bennük valami közös, mÉghozzá az, hogy ha jobban megnézzük, akkor egyiknek sem volt választása. A távozás, már korán, sokszor a kisgyermekkorban beleíródott a sorskönyvbe.

Ki ne álmodna egy olyan gyermekről, akivel nem kell nap mint nap viaskodni, aki tartja magát ahhoz, amit megbeszéltetek, akit nem kell noszogatni, hogy tanuljon, aki illedelmesen tud köszönni az utcán, aki rendbe tartja a szobáját, aki értelmesen tud kommunikálni a felnőttekkel, aki besegít a háztartásba (legalább a saját dolgait nem hagyja szanaszét),

Tudod, nélküled ez nem lett volna lehetséges. Jó, hogy segítettél, jó hogy itt vagy velem.

Ok, tudom, ha úgy vesszük, nem sok értelme van ennek az egésznek. Megmászni egy zsiráfok. Mi már ez?!

Mégis. Egy élménnyel gazdagabbak lettünk. Egy teljesítménnyel több van a tarsolyunkban.

“Anya gonosz.” “Apa is gonosz.” Mindenki gonosz, aki megakadályozza őt, hogy azt csináljon, amit szeretne. Mert ő már tudja, hogy mit akar és azt is tudja, hogy hogyan akarja. Természetesen minden olyant, ami felnőttes, ami tilos, ami nem gyereknek való. És neked, mint szülőnek, égnek áll a hajad és már várod, hogy a dackorszak véget érjen. Várhatod, de sose lesz vége.

Na, ennyit erről.

Úgy döntöttem, hogy megválok az agyamtól. Olyan kellemetlen gondolataim voltak. Az az ember voltam, akire azt mondják, hogy pesszimista. Minden helyzetben képes voltam meglátni a rosszat. Bármit átfordítottam negatívba.

Ha pozitív akarnék lenni azt mondanám, hogy

Hányan nőttek fel úgy, hogy elvesztek a gyerekkori emlékei. Szinte csak egy-egy emlék maradt meg, azok is főleg negatívak, pozitívból hmmmm. Te mit adsz a gyermekednek? Nálatok mennyire rohan az idő? Te mennyire sietteted azt?

Amikor nem tudom miről írjak, akkor írok magamról, vagy a pszichológiáról. Pszichológus vagyok. De nem azért, mert annak tanultam. Hanem azért, mert annak születtem. Nyilván, hogy végezhessem ezt a tevékenységet, el is kellett végeznem egy-két iskolát, de nem ezen múlik a dolog.

Mondja a gyermekét “egyedül” nevelő nő. Sok családban hiába van apa, a férfi szerepek átadása hiányt szenved. Gyakori hiba vagy tévhit, hogy azt gondolják édesanyák, ha már apa nincs, vagy csak nincs jelen, majd ők átveszik a férfi szerepeket. Hmmmm…. 

Az elvándorlás, a távozás nehéz helyzet. Minden résztvevőt kihívások elé állít. Legyen szó gyerekről, testvérről avagy szülőről, mind szembenéz valami akadállyal. A gyerek meg kell tanuljon elindulni, elmenni. A testvérnek megmaradni, rendelkezésre állni. Míg a szülő feladata, hogy el tudjon engedni, s szeretettel a távolból figyelni. 

Nem egyszerű feladatok ezek. Nagyon nem!

Egyszer járt hozzám egy általános iskolás fiú és az a probléma, amivel hozták, az megszűnt. A szülőkonzultáción ezt meg is beszéltük, nagyon elégedettek is voltak, csak azt mondták, hogy még mindig nem az a boldog gyermek, aki óvodás korában volt. Azt szeretnék, hogy újra olyan boldog legyen. Mivel a családi hátteret ismertem, ezért visszajeleztem nekik, hogy ne várják, hogy a gyermek ilyen családi légkörben boldog legyen. Ezt követően eltűntek.

Az nem lehet, hogy már megint itt van. Ezt nem hiszem el! Most komolyan, hova menjek? Hova bújjak?

Már mindent kipróbáltam. Váltottam párt. Váltottam munkát. Váltottam országot. Lecseréltem a barátaimat.

De semmi sem változott. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. Én adok. Tűrök. Türelmes vagyok. Elnézek. Kedveskedek.

Az emberek általában a hétvégéket vagy a szabadnapokat várják, hogy végre kikapcsolódhasson az egész család. Terveznek mindenféle programokat, főleg azért, hogy gyermekük/gyermekeik szép emlékekkel gyarapodjon. Aztán sokszor történik valami, ami ezt a családi idillt vagy teljesen vagy csak részben, de keserédessé teszi.

Itt ülök és tanulok szorgalmasan. Készülök a vizsgára, az élet vizsgájára. Párszor már megpróbáltam, de eddig szinte minden tárgyból megbuktattak, ismételnem kell. Nem is olyan könnyű ez, de nem adom fel. Lelkesedésem persze már alábbhagyott. Ennyi próbálkozás kiveszi az embert. De a kitartás még visz előre. 

Gyakori jelenség nevelési elvek tekintetében, hogy a szülő, ha végre valamit jól csinál a gyerek, visszacsatol egy régi negatív cselekvéshez és úgy dicséri meg.

„Na látod, hogy te ezt jól is tudod csinálni!”

„Ugye milyen jól teljesítettél! Akkor had lássam máskor is!”

Hát elég nehéz megtalálni az igazságot, az egyensúlyt a túl könnyen lemondok róla és a nem egészséges kötődés között, a nem fektetek bele semmi energiát és a túl sok időt számok rá között.

Tényleg, ki mondja meg hol a határ? Hogyan lehetséges felismerni, hogy valami már értelmetlen?

Mi a testvérkapcsolat? Hú, erről mindenki sokat tudna mesélni. Kinek jó, kinek rossz tapasztalatai, emlékei vannak. De egy biztos. A testvérek között mindig lesznek harcok. És ez így is van rendjén, sőt, kötelező is. A testvérkapcsolatban benne is van a kapcsolat szó. A kapcsolat pedig normál esetben interakciót jelent, ahol a gyerekek együtt vannak, együtt játszanak, osztozkodnak, szeretetért versengenek és mindezt a maguk gyermeki szintjén. 

Pár praktikus tanácsot osztanék itt meg, ami talán segít a hétköznapi nagy harcok kezelésében, leépítésében.

Kinek a magánya? Nem mindegy, ha úgysem megosztható? Beszélhetek én neked, bár jobb lenne veled. De az nem megy. Mert te nem szólsz soha. 

Mihez kezdjek én most veled?!

Amikor nevelési tanácsadásra jön egy szülő és arról mesél, hogy rossz a gyereke, mindig megkérdezem, hogy mit jelent ez. Megmondom őszintén, hogy nem szeretem ezt a jelzőt, ha gyermekekre használják. Emberek esetében ez nem működik. Nem egy objektív jelző. A mosógép az lehet rossz, vagy a számítógép, mert nem működik. De gyerek????

Igazából, a munka akkor és ott kezdődik el, mikor elkezded saját magadat definiálni. Na, ez az igazán nagy falat. Mikor már elvetettél mindent, amit mások állítottak vagy hittek rólad, mikor már minden eszméből kiábrándultál, mikor már minden bölcselettől hánynod kell.

Habár az emberek többsége stresszmentes életre vágyik, ezt az állapotot sosem érhetjük el. A világ ha tetszik ha nem, tele van stresszorokkal. Ha minden rendben van körülöttünk, akkor mondjuk a mosógép romlik el, vagy megsebesülünk, hogy egyszerűen nem kapunk alapanyagot a vacsihoz, amit mindenképp el szerettünk volna készíteni. Ez a rengeteg minden érzéseket vált ki belőlünk, amit le kell csengetnünk valahogy.

A tudás lehet felszabadító és nyomasztó egyaránt. Igazából annyira nagy a kockázat, olyan ijesztő a negatív oldal, hogy sokan inkább a tudatlanságot választják. És valahol igazuk is van. Ahhoz ugyanis, hogy valaminek a tudása felszabadítson minket, ahhoz, hogy ezt átérezzük, hogy a jótékony hatásait megérezzük,

Hogyan múlik el a szerelem? Sehogy. Nem a szerelem múlik el, csak szertefoszlik egy álom. Elhalványul a kép, elszáll az érzet, homályba vesznek a vágyak, s messze sodródnak a tervek. Valahová az álmok túlpartjára, hogy aztán a valóság partján megvessék a lábukat s eltűnjenek végleg.

“Nem válok!” – mondja a szülő. “Nem akarom, hogy lelki nyomorék legyen a gyerekem!”

Pedig az lesz. Sajnálom. De tényleg így van. Egy rossz párkapcsolat megmérgezi a gyermeki lelket. Nap mint nap csak egyre inkább mérgeződik. Beszívja magába azt a rengeteg rossz érzést, ami az otthoni légkört jellemzi.