“Most ne!” – mondja a szülő naponta többször. És persze jogosan. Vagyis úgy gondolja. És valóban időnként igaza is van. De tényleg minden esetben? Te szoktad ezt mondani a gyermekednek? Fel tudod idézni magadban azokat a helyzeteket, amikor ezt mondtad? Nem?

Bővebben: ““MOST NE!” – mondja a szülő gyermekének”

Zsuzsi 35 éves és rosszabbnál rosszabb kapcsolatai vannak. Épp egy elhanyagoló pasitól próbál megszabadul, de valamiért nem megy. Bár nem becsüli semmire és folyton csak félretéve érzi magát, valamiért nem tudja elengedni, mindig enged a csábításnak és visszatér hozzá.

Bővebben: “AZ ÁTOK MEGTÖRÉSE”

Nem is tudom. Néha olyan, mintha kívülről, mintha nagyon messziről szemlélném az embereket és úgy általában ezt a világot. Ez a kultúra, legalábbis ez, ami most van, valahogy nem érzem a magaménak. Vagy túl öreg vagyok, esetleg túl makacs, fafejű, naív? Nem is tudom, minek nevezzem. 

Nyilván én vagyok a fura és a kívülálló, hiszen, ha mindenkinek megfelel, ha mindenkinek jó ez így, akkor a hiba csakis az én készülékemben lehet. Kizárásos alapon persze. 

Tehát ez az én problémám. És senki másé.

Ha túl szigorú vagyok, senkit sem fogok találni, aki megfelelne nekem. Ha pedig túl alacsonyra engedem le a lécet, akkor meg magammal megyek szembe. 

Most tényleg olyan nagy elvárás, ha megbeszélünk valamit, akkor ahhoz tartsad magad? Vagy ha valami közbejön legalább szóljál?! Vagy, és ez már tényleg egy kurvára alacsony léc, ha miután megbeszéltük és nem jöttél és nem is szóltál, akkor legalább ha felhívlak, ne azt mond, hogy minek pattogok ezen! Ha már felhívlak, hogy akkor most mi is van, merthogy én itt várok, ahogy szó is volt róla, akkor ne már én legyek az idióta, mert fent akadok ezen! Légyszi. 

Hát ennél alacsonyabbra, hova tegyem már a lécet?

Most komolyan. Már 2 éve dolgozom ugyanabban a munkarendben. Te minden héten megkérded, mikor megyek melózni. Én minden héten elmondom ugyanazt. Mert türelmes ember vagyok és illedelmes, és mert nem szeretnék azon vitázni veled, hogy ha nem figyelsz rám, mert nem érdekellek, akkor mi a szarért hívsz fel egyáltalán és kérdezel? De te még ezt sem értékeled. Mert rendszeresen megcsörgetsz munkaidőben, mikor is nem tudok beszélni, hiszen olyan a melóm, hogy nem lehet. És mikor műszak után visszahívlak, még kérdőre is vonsz, hogy miért nem vettem fel és közlöd velem, hogy bunkó vagyok, mert mondhattam volna! 

Hát ja, én vagyok a bunkó. Persze.

Azt találtam ki, hogy ha nem akarok egy másik bolygóra költözni, de egyedül sem akarok itt maradni, azaz valami társaság azért kéne, hogy kategóriákba rendezem az ismerőseimet. Ismerem őket, már tudom, kitől mit várhatok és annak megfelelően is kezelem őket. Aki olyan, attól semmit sem várok el, aki picit többre is képes, attól picit többet és hát páran azért majd csak akadnak, akik egy magasabb lécet is megugranak majd. Még nincs ilyen, de reménykedem. 

Néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha valaki meglepne, ha valakiben pozitívan csalódnék. Vajon hinnék a szememnek? Gondolj már bele, hogy valaki eléd áll, a szemedbe néz és annyit mond ‘Sajnálom, hibáztam.’ Két szó! Mégis milyen nehéz kimondani, Istenem! …..

És itt sokat tudnák folytatni a monológot úgy gondolom. De sajnos a monológ folytatása önmagában nem hoz kiutat. A kérdés itt igazán az, hogy mit teszek, mit tudok tenni, hogy kilépjek ebből a mókuskerékből. Ha eddig a kérdésig eljutottál, de a mikéntjét nem tudod és abban szeretnél segítséget, örömmel látunk tanácsadásunkon.

Akinek több gyermeke van, annak biztos többször a szájára állt az a kifejezés, hogy “undok vagy gyerekem”. Undok, mert nem osztja meg a csokit a testvérével, undok, mert nem nézheti meg a másik a magazinját, undok, mert félrelöki a fürdőben, hogy ő szállhasson elsőként be a kádba és még sorolhatnám. Biztos neked is van egy csomó példád erre. És ez általában a nagyobb gyerekekre vonatkozik. Hisz a kisebb vagy a kisebbek mindig ‘áldozatok’, mert a nagy már erőszakos, meg ő már mindent csak magának akar. Aztán szeretnénk erről lenevelni, hogy ne legyen már ilyen. De mit is jelent ez a viselkedés?

Bővebben: “UNDOK VAGY GYERMEKEM!”

Ha a lelkünk telis tele van elrejtett, elfojtott élményekkel, akkor az bizony veszélyes. Nem szabad rálépni, kerülgetni kell őket. Tehát nem egyenesen, sokkal inkább cikk-cakkban tudunk csak haladni. Ez pedig a szándék torzulásához vezet. Illetve megtehetjük azt is, hogy egyenesen átszaladunk rajta, de akkor szinte biztos, hogy rálépünk valamire, ami robbanáshoz vezet. Igazából egyik verzió sem túl jó.

Honnan lehet tudni, hogy lelked egy aknamező-e?

Bővebben: “AZ AKNAMEZŐ”

Amikor szülővé válunk, egyetlen cél vezérel minket, hogy jó szülők legyünk. Van egy csomó elképzelésünk arról, hogy mit fogunk és mit biztosan nem fogunk tenni. Amivel kapcsolatban rossz elképzeléseink vannak saját gyerekkorunkból, azokat igyekszünk elkerülni. De ez tényleg működni fog? A válasz, hogy sok esetben sajnos nem. De miért is?

Bővebben: “MIÉRT NEM TUDOK SZABADULNI A SZÜLŐI MINTÁKTÓL?”

Igazából akárhányszor, ennek nincs felső határa. Azt hihetné az ember, hogy hát előbb utóbb tanul az ember a hibáiból. De ez nem így van. Kb a végtelenségig képesek vagyunk húzni.

Hogyan?

Bővebben: “HÁNYSZOR LEHET SZAKÍTANI”

Egyedül nem megy, ez igaz. De van, hogy könnyebb, ha az ember bizony egyedül van. 

Terápiás helyzetben, mikor az ember azon igyekszik, hogy megtalálja, mi is a gond, hogy aztán változtatni tudjon rajta, jól jön egy segítő társ. És itt most nem a szakemberre gondolok. Az alap, tételezzük fel, hogy ő segítő szándékkal áll a klienshez. Én itt most sokkal inkább a partnerről beszélek.

Bővebben: “EGYEDÜL NEM MEGY”

Hát ki nyugtasson meg engem, ha nem én.

Nyugtatom saját magamat.

A szomorú igazság az, hogy anno senki sem volt, aki odafordult volna hozzám. Senkinek sem tudtam elpanaszolni a bánatomat, senkivel sem tudtam megosztani a sérelmeimet.

Bővebben: “SAJÁT MAGAM ÖLELEM”

Van az úgy, hogy az egyik tejesen jól van, míg a másik szomorú, avagy tök jó kedv is párosulhat az örülettel.

Vannak olyanok, akik a másik rosszkedvéből táplálkoznak. Úgymond megcsinálják a ‘balhét’, elrontják mindenki hangulatát és ők valahogy feldobódnak ettől. Elégedetten hátradőlnek és nézik, ahogy mindenki más vergődik,

Bővebben: ““ŐRÜLETBE KERGETSZ A JÓ KEDVEDDEL””

Olyankor nem lehet segíteni.

Az alkoholista azt mondja, őt hagyják békén, mert neki ez jár. A fiatal kis párocska pedig pont ellentétét csinálja, mint, amit kéne. Viszont élvezik. Igaz, hogy sodródnak elfelé egymástól, de legalább közben jól elvannak.

Az a helyzet, hogy nem mindenki van azon a szinten, hogy meglássa a gondokat.

Bővebben: “AMIKOR A ‘KLIENS’ ÖRÖMÉT LELI A TÜNETBEN”

Sokan gondolják, hogy majd egy gyerek megoldja a dolgot, hogy egy újszülött majd segít helyrehozni egy kapcsolatot.

Ki kell ábrándítanom mindenkit, aki ezt hiszi. Ez egy tévhit, egy naív, vágyteljesítő fantázia, ami nem több egy ábrándnál. Ha jobban belegondolunk, amit persze nem teszünk,

Bővebben: “GYERMEKVÁLLALÁS KAPCSOLATJAVÍTÁSRA?”

Csodálkoznak az emberek, vakarják a fejüket, mikor meglátnak. Hát igen, ilyen világot élünk. Fura azért, hogy így 2021-ben, amikor már kb mindenre képesek vagyunk és mindent lehet, egyesek még mindig furán néznek, ha felkeresel egy pszichológust.

Bővebben: “(N)AGYSZERVÍZ”

“Teremjél karikát!”

“Nem, teremjél inkább négyzetet!”

“Karikát!”

“Frászt, négyzetet!”

…

Ugye, mikor két gazda kétféle igénnyel áll elő, akkor baj van. Mitévő legyen ez a fa? Te mit tennél?

Bővebben: “A ‘GYERMEKTEREMTÉS’”

Az Agy elmegy megtekinteni egy kiállítást. Ez a kiállítás különleges, szívekből áll. A szívek az érzéseket hivatottak reprezentálni. Sokféle van, mivel egy egészen széles skálát kell lefedjenek. A felhozatal nyilván nem teljes, de ezzel semmi baj nincs. Gondolatébresztőnek jó lesz.

Hősünk nem nagyon élvezi a dolgot. Ácsorog egyik mű előtt és gondolkodik, próbálja befogadni, de nem megy.

Bővebben: “A KIÁLLÍTÁS”

Ha valami elromlott, félresiklott, nem kell azonnal megijedni. Általában a problémák javíthatóak. Egy kitétel azért van: hogy a feleknek – mindkettőnek – szándékában álljon tenni valamit a közös ügyért.

A gond ott kezdődik, mikor az egyik fél szeretne javítani a kapcsolaton, viszont a másik már kifelé kacsingat.

Bővebben: “HA CSAK AZ EGYIK HÚZ”

‘Érdekes, hogy amikor elhagyom a szokásos pózt, amikor megmutatom az igazi arcomat, a családomra és a barátokra a frász tör rá.’

Ez, egyébként teljesen tipikus jelenség, szinte mindenki találkozik vele, aki terápiába megy. Ez egy amolyan mellékhatása a folyamatnak, a változásnak. Egyrészt jól hangzik,

Bővebben: “A SZEREP ELHAGYÁSA”

Mikor összejön két ember és elkezdik építgetni a kapcsolatukat az egy nagyon kényes folyamat. Sokszor van, hogy szétcsúsznak a dolgok. Persze nem az elején, ehhez idő kell.

Azt mondják, hogy van egyfajta lila köd és annak köszönhetjük a szerelmet. Csak fel ne szálljon!

Mi ez a köd és mi haszna van?

Bővebben: “MINDENKI MÁSRÓL ÁLMODIK”

Vágyak rávetítése a másikra és a szerepjátszás kéz a kèzben járnak. Az elvárások és a színészkedés szintén.

Mi a jó ebben? Ó, hát ez sajnos nagyon egyszerű, mármint automatikus. Nem kell koncentrálni, nem kell megtervezni és kivitelezni. Egyszerűen csak megtörténik.

Tételezzük fel, hogy én egy olyan ember vagyok,

Bővebben: “A SZÍNÉSZ”

Mindenkinek más a fontossági sorrend. Kinek ez, kinek az. Ez ugye, így önmagában még nem is lenne olyan nagy baj. Viszont vannak területei az életnek, vannak helyzetek, mikor igenis tragédia lehet belőle, ha nagyon távol állunk egymástól.

Bővebben: “PRIORITÁSOK”

Nagyon fontos lépés a gyógyulás, az önismeret útján, amikor rájövünk, hogy nem mástól kell várnunk, hogy örömet okozzon nekünk, hanem mi magunk is képessé válunk erre.

Az önismeret nem csak arról szól, hogy kigyomláljuk a gazt, hogy visszametsszük a túl hosszúra nőt ágakat.

Bővebben: “KI OKOZ NEKEM ÖRÖMÖT?”

Mi is ez? Cica, ember, fa, homokóra vagy vonat?

Tegyük fel, hogy van egy helyzet, amit nem tudunk megoldani. Kellemetlen, nem szeretjük, de hát tehetetlenek vagyunk. Sokáig nem maradhat ez így, mert összeroppannánk.

A lélek több szinten védekezhet a nem kívánt behatások ellen.

Bővebben: “SOKAT FELEJTEK”

Ma már ezen meg sem lepődünk, tök alap, ha valakik így tartják a kapcsolatot. A távolság, a lustaság vagy az akarat hiànya. Esetleg igènytelenség. Nem tudni. Talán csak az egyik, talán mind. Vagy egyik sem, mert éppen ráfogjuk a körülményekre. Azt mondjuk például, hogy hát itt a távolság, nem lehet máshogy, nem tehetek róla. Senki sem tehet róla.

Az szokott az érdekes lenni, mikor a kifogásról lehull a lepel,

Bővebben: “A RÓZSASZÍN SZEMÜVEG”

Minden, amitől félünk egyszer már megtörtént. Minden, amit tünetként át kell élnünk, egyszer már megéltük.

Csak éppen nem emlékszünk rá.

És ez az, ami a bajt okozza. Sok félelmünk például értelmetlen.

Bővebben: “A TÜNETEK NEM MÁSOK, MINT EMLÉKEK”

Miért így történt? Miért nem úgy? Miért azt mondta? Miért nem amazt? Miért így reagáltam? Mi lett volna, ha… ? Stb. A sor végeláthatatlan. Viszont válasz nincs egy sem.

Gondolom ismerős a helyzet.

Ezek a miért és mi lett volna ha jellegű kérdések sosem arról szólnak, hogy meg akarnánk találni rájuk a választ.

Bővebben: “FEKETE, FEHÉR, IGEN, NEM”

A gyerek miatt együtt maradni hülyeség. A gyereknek nem egy kirakat, nem a látszat kell. A gyerek megérzi, hogy nem stimmel valami. Ha két boldogtalan ember van mellette, attól neki nem lesz jobb. Az nem okoz neki örömöt, hogy ketten vannak ott. Neki mindegy hány ember, a lényeg, hogy az, aki ott van, az boldog legyen.

Nehéz ügy az elengedés és ahhoz, hogy elváljunk, ahhoz az kell.

Bővebben: “ANYA, KÉRLEK, VÁLJATOK MÁR EL!”

Párok olyan naívan rá tudnak csodálkozni, hogy nem történik semmi! De hisz’ már 5 éve próbálkozunk, hogy lehet, hogy még mindig ugyanaz van?! Hiszen már hányszor megfogadtuk, mégis vissza-visszatér ugyanaz a probléma. Hogy lehet ez?

Bővebben: “MÓKUSKERÉK”

A legnehezebb mindig azt elfogadni, hogy nekünk csak ez jutott. A legnehezebb mindig az illúziók elengedése. Pedig, ha nem tesszük meg, könnyen saját vágyaink áldozataivá válhatunk.

Gondolhatom én azt, hogy a család az a szülők, gyerekek és nagyszülők együttese, ahol a felek boldogan látogatják, támogatják egymást. Vágyhatok arra, hogy majd harmonikus, békés kapcsolat lesz közöttünk.

Bővebben: “ANYÁM, AKI SOSEM SZERETETT”

Amikor a kapcsolattartás inkább kötelesség, mint egy jó program, az a helyzet már régen rossz. Rá szoktak csodálkozni az emberek, hogy lehet ez, hogy juthattunk eddig? Nem értik. De mikor a felismerés, az első sokk után átgondolják, rájönnek, hogy hát, igazából ez mindig is így volt, csak éppen eddig tartott, míg észrevettem.

Bővebben: “A KAPCSOLATTARTÁS, MINT KÖTELESSÉG”

Ha belépsz a ringbe, el fognak verni. Ez ilyen egyszerű. Miért? Hát, egyrészt, mert ott verekedni szoktak. Ez ott alap. Ha te oda belépsz, a másik tudja, feltételezi, hogy te ezzel tisztában vagy és kérdés nélkül neked fog esni. Másrészt pedig, ő fel van készülve, ő egész életében ezt csinálta, ki van ügyesedve, hozzá van szokva. Esélyed sincs ellene.

Tehát, ha nem akarod, hogy elverjenek, hogy kapj pár pofont, ne menj be. Jó, de akkor mit tehetek, kérdezhetnéd.

Bővebben: “A RING – BÁNTALMAZÓ SZÜLŐK”

Általában csak a szépet és a jót hallani a gyerekekkel kapcsolatban. Ilyen cukik, olyan tündérek! Az internet szerint egy tünemény az összes. Meg hát, amúgy is kötelező, nem? Gyermek nélkül mit ér az élet?! Az nem lehet, hogy valaki ne vállaljon, ne akarjon gyereket. Még ilyent!

Sokszor az az érzése az embernek, hogy ezek a sztorik direkt vannak megszépítve, el vannak túlozva, hogy alá lehessen támasztani a külső nyomást. Hogy az elvárások ne legyenek olyan kényelmetlenek, megannyi édes kis történettel kipárnázzuk őket.

Végül a párok megadják magukat a nyomásnak, engedve a csábító bájos kis történeteknek, bevállalják a gyereket. Aztán jön a fekete leves. Mikor a valóság beleáll az ember arcába, az nem túl kellemes. Ugyanis a ‘gyerekem van’ állapot minden, csak nem tündérmese, minden, csak nem romantikus ‘minden jó, ha jó a vége történet’.

Kezdhetjük a végén is, mármint a nap végén. Hiszen az a legnehezebb. Már fáradt mindenki. Az anya, mert egész nap a gyerekkel volt és igyekezett minden igényét kielégíteni. Az apa pedig, mert dolgozott. Mindkét szülő helytállt, a legjobb tudását beleadva megtette, ami tőle telt. Elfáradtak. S jogosan várják, hogy békésen, nyugalomba hajthatják álomba a fejüket.

De nem. Ez szinte sosincs így. Nagyon ritka az a gyerek, aki ha leteszed, elnyugszik és szépen elalszik. Ezzel szemben az általános az, hogy a fektetés egy küzdelem, hogy az altatás egy rémálom, s az éjszaka minden csak nem pihentető. Hogy a gyerek, miért alszik el nehezen, az most mindegy. Itt most a lényeg, hogy ezzel lehet számolni, sőt kell is!

Szóval, a nyugodt este, a pihenés kiesett. Mi marad hát, akkor a szülőknek? Egy jó szex? Aha, persze. Két peluscsere és egy szoptatás között? Vagy talán az énidő, ami oly divatos kifejezés ma és valami olyasmit takar, hogy az embernek jár, hogy magával foglalkozzon, hogy kicsit elvonuljon. Járni persze jár, de nem jut. Mikor? Hogyan? Mikor mindenki fáradt, senkinek sincs ideje, se türelme. Mikor az egész csecsemőkor egy egyensúlyozás az őrület és a normalitás határán.

És ez még csak az az eset, amikor úgymond minden rendben. Most gondolj bele, milyen, amikor közbejön valami, mondjuk egy betegség vagy egy munkahelyi konfliktus, netán haláleset. A fenti időhiányt és frusztrációt szorozd be 20-szal.

Visszakanyarodva a poszt legelejére. Igen, egy gyermek csodálatos dolog. Viszont széjjelrepeszti az ént. Mindazt, ami eddig voltál, ami elképzelésed volt magadról, a világról azt el kell felejtened. Mert úgy, pont úgy már soha nem lesz. S ha erre nem készülsz fel, ha ezt nem fogadod el és adod meg magad, tehát ha vakon belerepülsz, s ellenállsz, akkor nagyon nagy bajok lesznek. Akkor ott bizony mindenki sérülni fog.

Talán negatívnak vagy frusztráltnak tűnik mindaz, amiről szó van. De muszáj így fogalmazni, ilyen sarkosan, mert sokaktól hallani, hogy miután megérkezik a gyermek, akkor lepődnek meg, hogy milyen is ez. Pedig erre bizonyos mértékig fel lehet készülni, mondjuk egy jó, egy stabil párkapcsolattal, némi önismerettel és egy kis nevelési tanácsadással. 🙂

Ha nem szeretnél/szeretnétek vakon belevágni ebbe az egész életre szóló döntésbe, akkor szívesen látunk tanácsadásunkon.

Ha túl nagyra nőttél, nem férsz el. Beférsz, nem arról van szó. De nem kényelmes. Szemben a többiekkel, akik alacsonyabb növésűek, s ezért jól elvannak.

Ez adottság kérdése. Mármint a beilleszkedés. Te próbálkozhatsz, napról napra megfeszítheted magad,

Bővebben: “TUDNI KI VAGYOK, MIT AKAROK?”

Az álmok, a vágyak a közhiedelemmel ellentétben arra vannak, hogy megtanuljuk elengedni őket. Tudom, ez fura, mindenhol azt olvasni, hogy majd én segítek, megtanítalak elérni az álmaidat, stb. De ez nem így van. Ez lelkileg nem egy egészséges megoldás. Gondoljunk csak bele,

Bővebben: “AZ ÁLMOK”

Ó, drága kalitka. Csak ne lennél ennyire vonzó!

Nekem ez nem a rabságot és a bezártságot jelenti. Távolról sem! Sokkal inkább a biztonságot, a kényelmet.

Mióta kiengedtek, csak ücsörgök itt és bámulom a rácsokat. A rácsokat,

Bővebben: “A KALITKA”

Amikor oktattam, azt hallgattam a diákoktól: “miért kéne erre a tananyagra odafigyelni?! Unalmas, nem érdekel.”

Amikor csoportokat tartottam, azt hallgattam a résztvevőktől: “miért kéne nekem a többiekre odafigyelnem?! Nem érdekel, unalmas.”

Amikor terápiás óra van,

Bővebben: “A VALÓSÁG ILLÚZIÓJA”

A szavaknak igenis teremtő erejük van. Persze vannak üres szavak, de én most nem erről beszélek. Hanem arról, ha mondunk valamit, akkor annak hatása van. Akcióként is felfoghatjuk, melyre így vagy úgy de válasz érkezik a környezetből.

Bővebben: “A SZAVAK TEREMTŐ EREJE”

Na ja, nem egyszerű. Ha valaki kilép, változás áll be, amihez alkalmazkodni kell. Ha valaki távozik, borul minden, ami ellen nem biztos, hogy küzdeni kell. Úgy értem, hogy sokan egy szakítás / válás után is a régi rendet próbálják megőrizni. Minden erejüket összeszedve próbálják visszaállítani a rendet. De nem biztos, hogy ez a jó taktika.

Miért?

Bővebben: “ELVÁLASZTVA”

Ha már címnek ilyen közhelyet választottam, megpróbálok valami olyat írni, ami ezt kompenzálja.

A szerelem egy unalmas dolog. Persze csak ha jól csinálják.

Miért?

Bővebben: “A SZERELEM”

“Miért akarsz megsütni?” – kérdi tőlem a madár.

“Nem tudom.”

“Meg akarsz talán enni?”

“Nem tudom.”

Hogyan is tudhatnám, el vagyok bizonytalanodva. Hisz a madár is én vagyok. Na, meg az a bizonytalan figura, aki épp a vacsorát készítené, az is én vagyok.

Bővebben: “A MADÁR ÉS ÉN”

Ez egy nagyon egyszerű téma. Mármint a segítés. Mégis sokan rosszul csinálják. Függetlenül attól, hogy melyik oldalon állsz, hogy adod vagy kapod a segítséget, lehet jól és rosszul csinálni.

Nézzünk egy példát, talán így a legegyszerűbb megérteni.

Bővebben: “A SEGÍTÉS”

Támogató, elfogadó, szerető tér nélkül nem megy. Legalábbis nehezebben, lassabban, keservesebben.

De mi is az a tér? Hát, pszichológiai értelemben nem is a fizikai sajátosságok jelentik a lényeget, sokkal inkább a tartalom, hogy mivel töltjük azt meg. Ezek nem kézzel fogható dolgok,

Bővebben: “A TÉR”

A legrosszabb dolog mikor úgy teszek mintha, mikor színlelek. Ennél már az is jobb, pontosabban korrektebb, ha nem teszek inkább semmit sem. Miért? Mert akkor a másik nem hiszi azt, hogy na most történik végre valami. Mert akkor a másik nem reménykedik. Szóval, ez a tisztább, úgy is mondhatnám hogy felnőttesebb megoldás.

Bővebben: “MIÉRT SZÍNLELSZ?”

Az együttműködésről szeretnék ma kicsit beszélni. Arról, hogy ha együtt vagy valakivel, ha már együtt éltek, esetleg házasok vagytok, akkor ott már nincsen olyan, hogy te meg én. Ti akkor már egy csapat vagytok, 2 ember akik egymásra vannak utalva.

Bővebben: “PÁR…KAPCSOLAT”

Avagy, amikor nincs kitől búcsút venni.

Az elmagányosodásnak több oka lehet. Egyik, mikor nem bírunk, képtelenek vagyunk együtt lenni másokkal, s ezért szó szerint elmarjuk őket. A másik, mikor azt vesszük észre, hogy a körülöttünk lévő emberek szép sorjában hagynak el bennünket.

Bővebben: “A BÚCSÚ”