Legnagyobb kihívás ínséges időkben embernek maradni. Legyen szó szellemi, érzelmi vagy anyagi hiányról, válásról, bántalmazásról, gazdasági csődről, vagy, hogy aktuálisak legyünk, valami természeti csapásról, nem is annyira lehetőségünk, mint inkább kötelességük megőrizni emberi mivoltunkat. Természetünket meghaladni és félretenni állatias késztetéseinket,
az önzést és irigységet. Én hiszem, hogy a túlélésért folytatott küzdelmet összefogással, odafordulással és szeretettel is meg lehet nyerni. Tegyük már, legalább egy kis időre félre a ‘fegyvereinket’.
Azért én is itt élek, látom mi történik körülöttem, s így tudom, hogy már-már irreálisan nehezet kérek. De tudom, hogy nem lehetetlent!
Igazából csakis ez az egy esélyünk van. Ha belegondolunk, rájövünk, hogy máshogy nem megy. Csak éppen nehéz átgondolni, mikor az emberben tombolnak az érzések. A tehetetlenség szülte düh, s a bizonytalanságból adódó félelem sok mindenre képes. De, ahogy egy válásnál, egy családi vitánál vagy egy munkahely elvesztésénél is, úgy jelen helyzetünkben is hasznosabb ha nem reflexből reagálunk, hanem megállunk, és átgondoljuk a következő lépésünket.
Ha túl akarunk jutni a nehézségeken, ha nem akarunk eltűnni a semmiben, akkor le kell lassitanunk, hogy a többiek utolérhessenek. Mert egyedül nem megy. Ha szeretet és akarat van, akkor a viták nézeteltérésekké szelidülhetnek, ha van egy támogató társad, előbb találsz új munkahelyet, ha békességben, emberként váltok el, a gyerek nem szenvedi annyira meg.
Bármit teszel is, úgy tedd, hogy ha vége, mert egyszer úgy is vége lesz, emelt fejjel tudj a másik szemébe nézni.