A minap történt. “Csodálatos” jelenet tárult elénk az utcán sétálva. Babakocsi, anya, elszabadult kutya. Képzeljétek el azt a jelenetet, amikor a kutya elszabadul, húzza maga után a pórázt, a kismama, mert még egészen kicsi gyermeket tolt, próbálja elkapni a kutyát a babakocsit rángatva,
mert természetesen nem úgy irányítható, ahogy azt szeretné. Hát már ez sok kérdést felvet. De közelebb érve láttuk, hogy a nő kezében ott a telefon is. DE MIÉRT? És ha igen, akkor ebben a helyzetben legalább nem tudná eltenni? Ennyire ingerszegény környezetben élünk, hogy egy újszülött, egy kutya, egy séta az utcán nem tudja kielégíteni a nem is tudom milyen vágyát, még a telefont is nyomni kell közben? Mi lehet ennyire fontos? Vagy mi elől menekül az ilyen ember? Mivel nem szeretne szembesülni? Miért nem tudja átadni magát csak úgy a létezésnek? Miért nem élvezi, hogy gondolkodó lény? Miért akarja folyamatosan lekötni magát valamivel? Miért vállalt gyereket, ha nem tud ráhangolódni? És még sorolhatnám a miért-eket. Persze mindezekre van válasz. A sorsunk elfogadása, az élet nehézségeivel való megküzdés különböző védőmechanizmusokat és megküzdési módokat hív életre. Amikor anyává válunk, nem is sejtjük, hogy mennyi olyan tudattalan program kezdi el irányítani a cselekedeteinket, amiket mi csecsemőként, kisgyermekként átéltünk. És ezek gyakran nem kellemes emlékek. Saját magunkon meglepődhetünk, hogy “de mi nem vagyunk ilyenek”. Ha úgy érzed, hogy valami nem stimmel, keress minket bátran és segítünk a gyökerek megtalálásában.