Van az úgy, hogy nem az jön terápiába, akivel a baj van, hanem az, aki szenved. Ez egy fura helyzet. Kellemetlen, mikor egyik nap arra ébredünk, hogy a környezet, amiben élünk, ami körülvesz, nincs jó hatással ránk.
Persze ez egy hosszú folyamat. Lelkünk különböző trükkökkel amíg lehet elodázza a felismerést. De a végtelenségig ez így nem tud menni. És hát nem is megy. Előbb-utóbb elfogy az energia és szép lassan kezdenek csődöt mondani a védelmi rendszerek, a gát megreped, szivárogni kezd és vége. Ennyi. A víz, a megfelően el nem raktározott, illetve felhasznált energia utat fog törni magának.
Ezek a kontrollálatlanul áramló energiák okozzák a különböző tüneteket. Ezek kellemetlenek, viszketünk tőlük, sokszor még aludni sem hagynak. Ilyenkor ki-ki vérmérséklete, neveltetése és intelligenciája szerint valahogyan reagál. Legyint egyet, bevesz valami szart, esetleg ráiszik. A gáton lévő repedés méretétől és az eső intenzitásától függően ez a tompítás, avagy tagadás eljátszható akár egy életen át is.
De van aki nem ilyen szerencsés, van aki nem tud félrenézni, a figyelmét tartósan elterelni. Hát, ők azok, akik eljutnak a tanácsadásra.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az egyik legjobb figyelemelterelő a hitel és a gyerek. Ezek olyan volumenű projektek, melyek hosszan, nagyon hosszan lekötik minden energiánkat. Gyakorlatilag nem érünk rá lebetegedni, rosszul lenni. Nem véletlen, hogy a legtöbb válás azután jön el, mikor a család úgymond révbe ért: kész a ház, a kocsi kifizetve és a gyerekek már a saját lábukon állnak. Sokaknak csak ilyenkor esik le, hogy valami nincs rendben. Ilyenkor lehet azzal a kérdéssel ébredni, hogy mit keresek én itten?
Nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy ha megsejtünk valamit, ha gyanakodni kezdünk, hogy talán valami nem stimmel, keressünk fel egy szakembert. Nagyon könnyű azzal elütni egy ilyen gyanút, hogy biztos én vagyok a hülye, hogy mindenem megvan, én csak ne hőbörögjek. Meg vagyunk győződve, hogy a világ hibátlan, s hogy a hiba én vagyok a rendszerben. Ettől aztán szégyent érzek és elrejtem magam.
Sokan inkább élnek le boldogtalanul egy életet, minthogy bűnbakok legyenek. Szerintem pedig ez butaság. Csak egy életem van. Azt is nyomorúságban töltsem?! Én köpjem szembe saját magam?! És mindezt miért? Hogy anyuci elképzelésébe (hogy milyen is egy jó gyerek) beleilljek, hogy api sztárszakmáját válasszam, hogy a szomszéd Kati néni nehogy csúnyát gondoljon rólam?
“Már bocs, de ez az én életem. Szórakozzatok a sajátotokkal. Rám nem kell egyikőtöknek sem büszkének lennie. Köszönöm szépen! Ha a tisztelet csak akkor jár, ha azt csinálom, amit ti mondtok, akkor megtarthatjátok azt is magatoknak.”
A pszichológusnál nem az a legnehezebb, ha rájössz itt és ott hibáztál. A pszichológusnál az a felismerés a legrosszabb, mikor rájössz, te jó ember vagy, csak éppen rossz társaságban.