Igazából akárhányszor, ennek nincs felső határa. Azt hihetné az ember, hogy hát előbb utóbb tanul az ember a hibáiból. De ez nem így van. Kb a végtelenségig képesek vagyunk húzni.
Hogyan?
Hát úgy, hogy nem akarunk szembenézni a valósággal, úgy hogy nem akarunk változtatni. Hát úgy, hogy nem akarunk dolgozni. Így hát marad a reménykedés.
Persze, ha őszinték akarunk lenni és úgy igazából mélyen magunkba nézünk, nagyon is jól tudjuk, hogy hiábavaló a reményünk. De ezt a gondolatot nagyon gyorsan el is hesegetjük.
Mert mi reménykedni akarunk, hinni akarunk benne, hogy majd most más lesz, hogy majd most jobb lesz.
Persze. Mikor mindent pont ugyanúgy csinálunk mint eddig, akkor mitől is lenne jobb? A reménytől? A hittől? A naivitástól?
Hát attól nem lesz. Szóval, megyünk még egy kört. Meg utána még egyet, és még egyet, és még egyet… és így tovább.
Van, akit csak egy betegség vagy a halál állít meg. Komolyan. Láttam már ilyent. Szomorú, de ez van. Nem mindenki bírja el a valóság súlyát. Na ők azok, akik rengeteg zsetont összegyűjtenek. Nekik egyetlen reményük, hogy talán majd a halálos ágyukon beválthatják őket. De sajnos, ez sem mindig jön be. Meg hát, milyen élet már az ilyen?!…
Ha Te nem ilyen szomorú életet szánsz magadnak és úgy érzed, hogy már készen állsz a változtatásra, de nem tudod az utat, gyere el tanácsadásunkra és segítünk.
onlinepszichologiaitanacsadas.com 